A kultúra mesekastélya

Július 26. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az európai művészetek legkitűnőbb alkotásainak egyik legnagyobb gyűjteménye az Ermitázs. Úgyhogy ezt még a városokénti templom- és múzeumlimiten kívül is kötelező megnézni!

Ezt a napot is sétával kezdtük, mert elvétettük a metrómegállót :P De legalább szemtanúi lehettünk a Nevszkij proszpekt felújítási munkálatainak. Erre a hírös súgárútra is minden Pétervárra látogató eltéved legalább egyszer, a nagyobb nevezetességek ugyanis ennek mentén fekszenek. Mi azonban abban a különleges élményben is részesülhettünk, hogy a Nevszkij proszpektet sétálóutcaként használhattuk. Ugyanis a felújítás idejére lezárták az autós forgalom elől. :)
Szóval elindultunk a sugárútról az Izsák székesegyház felé. A templom középső kupolája kívülről, egy keskeny körfolyosón körbejárható, jó pénzért. A többség azonban kipanorámázta magát tegnap az erődben, így csak Lami és Melinda mentek föl, mi pedig megvártuk őket a székesegyház és a Néva között elterülő parkban. Éppen csúcsforgalom volt ifjú házasokból. Legalább egy tucat párocska és a hozzájuk tartozó násznép fényképezkedett a zöld füvön, és a park sarkában álló Péter-szobornál. Ez az a híres kígyóteltaposós Péter-szobor. Szép időnk volt, és körülöttünk csupa szépen öltözött, reményekkel teli, boldog ember. Romantikával telítve volt a levegő. Kitűnő előjátéka az Ermitázs-beli kirándulásnak.
A pénztárnál és a ruhatárban is hosszú sor állt, de gyorsan bejutottunk. Kifejezetten barátságos tulajdonság, hogy diákoknak ingyenes a belépés!
Túljutva a sorálláson a főlépcső felé vettük az irányt, ám néhány pillanatra megtántorodtunk az aljában. Hatalmas tér, széles, vörös szőnyeggel borított márványlépcsősor, az óriási ablakokon keresztül beömlő fény ezernyi szikrára tört meg a csillogó felületeken. Egyszerűen muszáj volt tátott szájjal körbefordulni legalább egyszer. És fordulás közben magunkra álmodni egy abroncsos-fűzős selyemruhát, loknis hajkoronát. Egy fess úriember rámmosolyog, karját kínálja és felvezet a lépcsőn. A háttérben valahol halk szimfónia dallamai nyomják el a tömeg zsibongását, néhány pillanatra hercegkisasszony vagyok...

A Téli palotából lett óriási múzeum teljes bejárása több napot venne igénybe, így kisebb csapatokra oszlottunk, ki mit szeretne megnézni. Több szinten, többszáz terem és folyosó van tömve a különböző festményekkel, szobrokkal, berendezési tárgyakkal országonkénti és időszakonkénti bontásban. És vannak persze időszakos kiállítások is. Ámulunk és bámulunk, itt-ott belehallgatunk a vezetett csoportoknak magyarázó guide-ok előadásába. Megkeressük Picassót, Rembrantot, mindenki megtalálhatja kedvenc művészeit. De nekem azok a nagy üres tánctermek is tetszettek, amelyekben semmi különleges "apróság" nem volt, csak a gyönyörű mintás parketta, esetleg néhány hosszú oszlop, gyertyatartós csillár, mindez kb 10 méteres belmagassággal.
Mikor zárórát fújnak, még jó tíz percig tart mire visszanavigálunk a ruhatárhoz, ahol néhány fáradt, éhes vándor társunk már ott ücsörög a pamlagokon, lábait pihentetve.
Ez a mese mára.

Az erőd

A szárnyashajó mintegy háromnegyed óra alatt a belvárosba röpített minket. Útközben elhaladtunk a betondzsungel mellett is, amelyet a napokban az otthonunknak mondhattunk, és persze ott volt az a gyönyörű szökőkút is, amelyik a víz közepéből szökik ki, örök fotótéma. Végül pedig elegánsan kikötöttünk az Ermitázs előtt. A nap további részét pedig a tereken, utcákon sétálással töltöttük, mert olyan szép idő volt.

Másnap "korán" keltünk, és több részletben indultunk el a városba, végül mégis összefutottunk a Péter-Pál erőd oldalában olyan délután három körül, és együtt mentünk be. Az erőd egy szigeten fekszik a Névában, két végében egy-egy hídról lehet megközelíteni, mint a Margit-szigetet, csak ez kisebb. Természetesen fallal van körülvéve, de ma már nem szolgál hadászati célokat. Az alacsony, színes épületekben különféle múzeumokat rendeztek be, a (kis) katedrális híres cárok és cárnők sírhelye, szokás szerint rogyásig aranyozva. Tornya Szentpétervár legmagasabb pontja, ennél nem lehet magasabbra építeni a belvárosban. És persze vannak szuvenírárusok, meg kávézók, büfék és kölcsönözhetünk múlt századi kosztümöket. A belépő megváltásakor választhatunk, hány helyre akarunk bemenni, de a teljes belépő két napra szól, így nyugodtan nézelődhetünk, megéri.

Nekem a legjobban két dolog tetszett. A várfalon való sétálgatás: szép a kilátás, ügyes kezű fotósok szép panorámákat készíthetnek; és az űrkutatási múzeum: van szputnyik makett, emlékérmék meg űrkabin. Tiszta játszótér! :D

Később még megnéztük a "Péter házát". Az ácsmester cár ugyanis nem szeretett a fényűző palotákban lakni, hanem épített magának fából egy kétszoba-konyhás, egyszintes kis házikót a Néva partján, valamint kedvenc hajójának csónaknyi modelljét, és azzal "járt be naponta dolgozni" a palotába vagy az erődbe. Csípem az öreget! Ma már téglából köréépítettek egy külső házat, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól, de azonbelül körbe lehet járni és az ablakokon keresztül bekukkanthatunk a cári lakba.
A ház szomszédságában találunk egy nagyobbacska ajándékboltot is. Hűtőmágnest ugyan ne itt vegyünk, mert sokkal drágább, mint az utcán, de a kínálat sokkal bővebb: kristálypohártól az usankákon keresztül bélyeg- és pénzgyűjtemények is kaphatók és még ezer más apróság.

Időzavar

Szentpétervár kellően északra van ahhoz, hogy ennek a ténynek jól érzékelhető következményei is legyenek.
A sarkkörön túlról ugyebár azt tanítják, hogy ott fél éven keresztül nappal van és fél éven keresztül éjszaka. Abba azonban, hogy mi van, teszemazt a budapesti nagyjából egyenletes napszaki kiosztás és a sarkkörökün túli világ eme érdekes elrendezése között, egészen addig nem gondoltam bele, amíg a pétervári délutáni csavargások közben egyszercsak azt nem vettük észre, hogy már este tíz óra van. Éreztük, hogy egyre éhesebbek vagyunk és ma már mennyi érdekes helyen jártunk és sokszor elmondtuk, hogy "Ez is megvan, mégsincs este"... De ebben csak félig volt igazunk.

Egyik szokásos parki fetrengésünk közben pillantottam az órámra (miután Simont kiindulópontnak használva kikeveredtem a kicsiarakásból), és nem akartam hinni a szememnek, amikor az 21:49-et mutatott, holott a nap még éppen csak kezdett alábukni, és a városi forgalom sem utalt semmiféle csökkenést a néhány órával ezelőttihez képest. De a többiekkel egyeztetve is azt találtam, hogy valóban ennyi az idő, nem az én órám romlott el.
Később azt a megfigyelést tettük, hogy ottjártunkkor (július végén), éjjeli sötétség gyakorlatilag fél éjféltől hajnali fél háromig van, ezután pedig villámgyorsan kivilágosodik!
Itt tehát, ha nem is teljes sötét/világos van fél éven át, de alig néhány órányi napszak-különbség. Belegondoltunk, hogy nyáron még csak-csak elmegy a dolog, de télen a pár órás világosság... az nem sok.
Ugyanakkor ez lehet a magyarázata annak is, hogy Péterváron a legkisebb trafiktól a nagyáruházakig szinte mindennek 24órás nyitvatartása van. Jó orosz virtus szerint inkább szembeszállnak a napszakokkal és mindenki akkor megy vásárolni, bulizni, aludni, amikor éppen kedve tartja, nehogymár a természet parancsoljon a muszkának.

Nekünk nehéz volt megszokni, hogy az órára és ne az érzékeinkre hallgassunk időérzékelés ügyében, nem is sikerült. Látnivaló akadt bőven, nézzük még meg ezt is, amazt is, hiszen még világos van, ezért rendszerint csak pár órákat aludtunk, de néhány napig tk. ez az életforma is tartható. Különösen, ha arra gondoltunk, hogy ezt követően lesz bő három napunk, amikor akár folyamatosan alhatunk...