A kínai élelmiszerbolt

A cikkek egy részéről kinézetük vagy kép alapján lehet következtetni... más részéről meg egyáltalán nem.

A kínaiak nem isznak sok tejet, de azért van (dobozos, és valszeg az olimpiára várható turisták miatt erre a cikkre kivételesen angolul is rá van írva, hogy "milk", sőt! van kifejezetten olimpiás tej). Sok "tejes" ízesített izé is van, egy-kettő még finom (mondjuk ivójoghurtnak képzeljük el, csak annál édesebb). (Megjegyzés: pár hónappal hazaérkezésünk után tört ki a kínai tejbotrány. Nekünk semmi bajunk nem volt ezektől.)
Kenyérről ne álmodjunk, kalácskedvelők viszont előnyben! Minden pékáru édes, de komolyan, még a toastkenyér és a pogácsa is. Sokszor kipróbáltuk, és mindannyiszor belebuktunk. Ehhez az egyhez nem sikerült hozzászokni.

Esznek viszont sok forró-vizes kaját, ami nem túl egészséges persze, de vonatra tökéletes, és bőséges a választék méretben, ízben, kiszerelésben. A csomagolásról nehéz megmondani, hogy melyik milyen ízű és mennyire csípős (a többség az), ki kell próbálgatni, megjegyezni a jókat és bízni benne, hogy más boltokban is lesz hasonló.

Van még sok keksz, hát ebből is ki kell fogni a jót, de van rá 50% esélyünk. Van rengeteg chips és cukorka- speciel ezek engem annyira nem mozgattak meg. Csokik közül nehéz jót találni, általában ízetlen vackok, még a nyugati márkák is.
Vásároltunk néhány meglepetést is csak a vicc kedvéért (mondjuk egy aszaltpolipos valami még mindig ott figyel a spájzban).
Hűtőpult, az nem nagyon van, ha mégis, abban csak az üdítőitalokat és jégkrémeket tartják. Minden más, ami tartósítást igényel az dobozolt (mint a tej), konzerv (pl ananász), vagy vákuumcsomagolt (pácolt, sült/főzött, azonnal fogyasztható húsok többsége, és még a tojás is!). A cukros-csípős lével pácolt csirkeláb például kedvenc csemegéjük a kínaiaknak, húszasával fogyasztják. Kipróbáltuk, de nem lett a kedvencünk. Vannak felvágottnak látszó különféle színes csomagolású izék... hát se íze, se bűze, az aállaga leginkább lágyított műanyagra hasonlít, nem ajánlom senkinek. Mi is csak egyszer vettünk néhány különböző fajtát kipróbálásra, de mind a kukában kötött ki.

Nyers kaja a boltokban nem igazán van, ilyet a piacon lehet keresni - oda viszont kell egy gusztus, de erről majd később. Zöldség és gyümölcs inkább utcai árusoknál kapható, sokféle és szép dolgok vannak: banán, dinnye, alma, narancs, répa, amiket mi ettünk többnyire, de ezen kívül még százféle termés, amiről nem tudjuk, hogy mi...

Nem kaja cikkek is vannak: a papíráru (WC-papír, zsebkendő, stb) többnyire gyenge minőségű, egy jót találtunk: a Vinda névre hallgató (kék-fehér csomagolású) papírzsepi még használható is valamire.
Vannak drogériai termékek: tusfürdő, mosószer, fogkefe, fogkrém, sampon, borotvahab, eü.betét (tampon nincs), óvszer (nyilván -többnyire a pénztárgép közelében) - ezekből akár nyugati márkákat is lehet találni. Hónalj-illatosítót/dezodort viszont ne keressünk, egyszerűen a fogalmat nem ismerik. Pl. amikor sprayt kértünk, hajsprayket vettek elő. Egész Kínában egyetlenegy városban találtunk, ott is a nagyon elegáns parfümboltban (végső elkeseredésünkben mentünk be). Egyetlen típus volt és egyetlen illatban: egy golyós Avon termék. Legalább nem kellett válogatni. Miután három napja elfogyott az otthoni deom (ne felejtsük: 90% fölötti páratartalom 25-35 fok hőség), kérdés nélkül kifizettem. Legalább megtudtuk, miért büdösek a kínaiak.
Sok helyen még műanyagáru is van, kb mint nálunk a százforintos botokban.

Az árak: minden nagyon olcsó (magyar áraknak fele/harmada), bár kisebb boltokban nincsenek kiírva az árak (nagyobbakban meg tök mind1, mert úgysem tudjuk elolvasni), a blokkolásnál nagyon becsületesek, nem akarják átvágni az embert. Viszont a kajabolt az egyetlen hely, ahol nem szokás alkudni. Ez mondjuk érthető.

Hailaer

2008.08.08.

Szép kerek dátum, ma kezdődik az olimpia. Bár Kína egésze vlsz minimum egy éve olimpiai díszbe van öltöztetve határtól határig. Messze vagyunk még Pekingtől, mégis minden taxi/busz ablakában kis olimpiás zászló lobog (sokszor erősen foszladozva, vagyis nem ma rakták ki), és minden második reklámtábla az olimpiát hirdeti - pedig ezekből aztán van bőven.

Frissen, kipihenten és jó hangulatban ébredtünk. Mivel csak délután indul vonatunk, van időnk bőven mászkálni a városban. A recepción sikerül leactivityzni, hogy ott hagyhassuk csomagjainkat. Először egy internetkávézót keresünk, okulva az előző esetből, most már kiszámíthatóbb, mikor hova érkezünk (najó, legalábbis a következő nagyváros), és foglalunk szállást előre. Szerencsére Lamiék már rájöttek, hogy kínaiul az in-ter-net-café 4 karakterből áll, amiből a harmadik "XX egy kockában" könnyen felismerhető. (Nem véletlenül programozók :D ) (A mellékelt képen balra Melinda - aki épp farkasszemet néz egy busszal - fölött látható tábla.) A taktika bevált, hamar megleltük a helyet és 5 yüan/óra (115 HUF) áron mindenki bevetette magát a kényelmes, olimpiaifigurás (!) szövettel behúzott fotelekbe. Írtunk az otthoniaknak, találtunk szálláslehetőséget, bár lefoglalni nem tudtuk, de megírtuk távolabbi útitársainknak a helyet (Datongban majd találkozunk velük): ha ők érnek oda hamarabb, akkor ők foglalnak, ha mi érünk, akkor mi nekik.

Azután ebédidő kezdett lenni, beültünk egy helyi kajáldába. Egészen tip-top kis hely volt, a pincérkisasszonyok egyenöltözetben, a padló és az asztal is tiszta. A vonatos kínai szakács emberünktől kapott jelek segítségével próbáltunk rendelni. Végül nem azt kaptuk, amit kértünk, hanem mindenkinek tésztába töltött húsos cuccot hoztak ki (12 yüan/fő) (280 HUF), de egész jó volt és laktató. Népszerűségünk folytatódott: szinte mindenki megbámult az utcán és az étteremben is, sokan "Hellóztak", a pincérkisasszonyok pedig nagy érdeklődéssel és kuncogással figyelték első pálcikás próbálkozásainkat. Eme tudományban Dzsudzsi volt köztünk a legjártasabb, ő tanítgatta a korgó gyomrú társaságot.

A szálloda felé sétálgatva egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik parkoló rendőrautó hátsó ülésén a rendőr egykedvűen a már jól ismert kínai és olimpiás zászlócskákat szerkesztgeti szívószál tartójukra, mellette az ülésen nagy halomban hevernek a zászlók. Több se kellett kompániánknak, csak összevillant a tekintetünk, és Melinda (mert hát mégiscsak neki van a legnagyobb pofája ;) már hajolt is be a meglepett rendőrhöz (az se látott még fehér embert élőben), és kérte, hogy ugyan már adjon pár darabot a zászlócskákból. (Nekem is, nekem is!) Végül mindenkinek jutott egy pár, s mire kiörömködtünk magunkat, felbolydult csendes délutáni szunnyadásából az utca: sokan lettek kíváncsiak, mi az, amitől ezek a fehér arcúak ennyire viháncolnak... kisebb tömeg indult meg a rendőrautó felé. Ekkor jobbnak láttuk arrébb örömködni magunkat, azóta se tudjuk mi lett szegény rendőrrel.

A szállodában rövid fotózkodás után taxit fogtunk (nem volt nehéz: egyrészt mert 10 autóból 6 taxi, másrészt mert elég feltűnő jelenség vagyunk hat fehér ember hat húszkilós zsákkal). Ezúttal megszólalni se nagyon kellett, csak felmutattuk a vonatjegyet és 10 perc múlva az állomáson voltunk. Még maradt is időnk némi vásárlásra, hiszen újabb alvós vonatozás következik, bő másfél napig.

Manzhouli - Hailaer

Nekünk (is) a Lami-féle szépségkirálynős étkezde volt az első kínai kajás élmény, bár valójában nem nevezhető igazi kínainak, hiszen elég közel vagyunk még az orosz határhoz, és ez a vegyesség meg is látszik. Az étlapon ugyanis cirill betűkkel vannak írva a kaják - hurrá, el tudjuk olvasni!; viszont kínai típusú kaják - gőzünk sincs, mi lehet. Mindegy, rendelünk, kihoznak valamit, és hoznak hozzá kanált, kést, villát is - utoljára az utazás során, legalábbis HongKongig, de az más tészta.

Datongba való eljutásunkat tehát úgy sikerült megoldani, hogy rövidke 2 órás zötyögéssel (hard seat, 22 yüan=500 HUF) előbb eljutottunk Hailerbe. Onnan pedig másnap megyünk majd tovább - első osztályú és marhadrága (600 yüan=14000 HUF) jegyünkkel.
A haileri vonaton egy magas mongol arc ült velünk szemben, aki erős érdeklődéssel és hiányos fogsoros vigyorral az arcán figyelt minket, aztán nem kellett sok idő, hogy meg is szólítson. Mi megvillogtathattuk kínai nyelvtudásunkat, ami ekkor nagyjából a "Szüjanlié" "Nyi-háó" szavakból és egytől tízig a számokból állt (kézjelekkel együtt! (lásd: kép)). Bár ez utóbbiakkal még gyenge lábakon álltunk, legalább akadt beszédtéma. Így ezzel a pontosan egytucatnyi kifejezéssel el is töltöttük a kétórás utat. Hát ennyire jófejek ezek a mongolok! :)

Hailerbe érve azonnal taxit fogtunk - városban a taxis a mindentudó és mindentelintéző atyabuddha. Hatunknak két darab taxi kellett, mondtuk (vagy mutattuk?) nekik, hogy szálláshelyet keresnénk. 3 másodperc alatt a csomagtartóban voltak hátizsákjaink, amit becsukni mondjuk nem lehetett, de ez a sofőröket a legkevésbé sem izgatta, és már száguldottunk is. Az első két szálloda elég borsos áron kínált csak szobát, közben újabb szóval bővül gesztuskincsünk: túl sok. Ugyanakkor a sofőrök láthatóan a mi oldalunkon álltak, ugyanis látva esetlenségünket ők kezdtek el alkudozni a recepciósokkal az árban (jah, kérem itt még szobára is lehet alkudni!). Végül másfél órányi furikázás és telefonálgatás után találtunk egy elfogadható szállót. S láss csodát: a taxisok egy fiytinggel se fogadtak el több pénzt, mint a taxióra állása: 15 yüan/autó (350 HUF)! Azonnal a szívünkbe zártuk a kínai taxistársadalmat.

A szoba ennek pontosan a 10x-ese volt, fejenként, ami szállodának persze nem drága, csakhát az első osztályú vonatjegyes érvágás után és az előttünk álló 4 hét túlélése szempontjából ezt nem engedhetjük meg magunknak minden nap. Mindegy, ma estére jó lesz. Jól ki is használtuk minden luxusát: alapos zuhany a pici tusfürőkkel és samponokkal, mászkálás papírpapucsban és a jóóó nagy ágy! A vonatos 50 centis szélesség után, a 110 centi szélesség/fő kész kánaán. Igaz, hogy keménységben viszont megközelítette az otthoni futonomat, de ez volt a legkevesebb. Vízforraló is van, ami jó lesz a reggeli kávé/tea elkészítéséhez.
Eddigre már feloldódtam annyira, hogy elkészülhetett az első kínai fotó. Mindenki kiterítette az ágyra összes valutáját és értékeit (értsd: vonatjegy): az utazás egyik leggazdagabb pillanata. János, Melinda és Lami pedig melléfeküdt, mert hát mértisne :)

Újra együtt

Elérkezett az idő, amikor végre újra találkozunk a többiekkel! Ma nekik kell megküzdeni a határon az elemekkel... Nekünk sok dolgunk nem volt, kicsekkeltünk úgy 10 óra körül a hotelből, aránylag gyorsan megbeszéltük a személyzettel, hogy a hátizsákokat délutánig ott hagyjuk, majd a szépségkirálynős kajálás után internetezni mentünk. Kínában rengeteg internet kávézó van, és ráadásul nem is rossz felszereléssel. Mandzsúriában szuper gépeken, ágynak is megfelelő fotelben ülve átszámítva óránként 100 forintért szórakozhattunk. El is játszottunk a gondolattal, hogy olcsóbb lett volna a szállás az internet café-ban :-). Volt légkondi is, ami jól jött a kora délutáni órákban, kint ilyenkor nagyon durván meleg volt, jó magas páratartalommal. Furcsa érzés volt zuhanyzás után törölközés közben már izzadni!
Nos nem kellett sokat várnunk és jött az sms, hogy a többiek átjöttek a határon. A vasútállomásra volt megbeszélve a találkozó. Elmentünk a félretett zsákjainkért, majd egy taxival kivitettük magunkat az állomásra. Később kiderült, hogy ez a 2 km-es út volt a legdrábább taxizásunk egész kínai tartózkodásunk alatt, vagy 450 forint... De nem bánkódtunk, hiszen ott vártak már minket a többiek. Egy kis szervezést igényelt még a vonatjegy vásárlás, hiszen rajtunk kívül mindenkinek jüant kellett szerezni. Így a vasúti biztonsági őrökre bíztuk a zsákjainkat, majd tettünk egy kört még a városban, kaja, pénz és bevásárlás céljából és visszatértünk az állomásra. Kinéztük a lehetséges vonatokat, kitöltöttük a varázscetlit, majd ismét beálltunk vonatjegyért. A terv a következő volt: Hailer - Jinning, majd Jinningből valamilyen kreatív mondon eljutunk Datongba, ami onnan 2 óra. A kinézett vonat Pekingtől északra halad el, majd dél felé kanyarodik a cél felé. Erre viszont nem volt jegy, vagyis csak ülő jegy de azt nem vállaltuk (szerencsére, később megtudtuk milyen is az!) Volt egy másik vonat, ami kicsit később indult, hosszabb volt a menetidő és csak első osztályú jegy volt. Egy kis tanakodás után bevállaltunk, igaz, hogy 12000 forint volt a jegy fejeként... Amilyen olcsó a taxi, olyan drága a vonat kínában, az orosz vonatjegy áraknak legalább a kétszerese! Minenesetre délután ott ültünk a Mandzsúriai vasútállomáson, kezünkben 2x6 vonatjegy azokra a járatokra, amiken a következő 2 napot töltjük majd és 1500 km-t utazunk.

Az első kínai kaja, az első mogyorós csirke

Volt még egy kevés orosz kolbászunk és kenyerünk de szép lassan elérkezettnek láttunk az időt arra, hogy igazi kínai helyen együnk. Ilyet nem nehéz találni arrafelé, szerintem minden ötödik kínai ember étteremtulajdonos... Be is tértünk a kiszemelt helyre, nagyon kedvesen fogadtak minket, csak éppen segíteni nem tudtak semmiben... Azért rámutattunk egy-két dologra, amit ki is hoztak. Valami marhahús lehetett, nagyon csípős volt és levest is sikerült kapni végül. Mondanom sem kell, hogy mindenki minket nézett. A pincér volt a legkíváncsibb, aki vette a bátorságot és egyszerűen odaült mellénk az asztalhoz, és nézte, hogy mit szerencsétlenkedünk a pálcikákkal. Kanalat azért hoztak a leveshez, bár egyes kínaikanak az sem kell hozzá, kieszik pálcikával a sűrűjét, majd megisszák a levet. A pincérünk nem csak nézett minket, hanem megnézett minden dolgot ami nálunk volt, odaült az asztalunkhoz, figyelmesen lapozgatta az utikönyvünket, stb. Érdekes volt, hogy mennyire mást jelent ebben az országban a "magánszféra". Annyira mást jelent, hogy egyáltalán nincs is ilyen! :-).

A másnapi kajánk is nevezetes volt, ekkor ettem ugyanis kínában először mogyorós csirkét! És hogy hogyan sikerült ezt kérnem? Ehhez szükségem volt egy orosz szépségkirálynőre, - aki látván szerencsétlenkedésünket a kínai pincérrel -, odajött, megkérdezte angolul mit kérünk, elmondta a pincérnek kínaiul, majd visszament orosz barátaihoz. :-). Innentől kezdve a mogyorós csirke lett az 1. számú kínai kajám (még mindig vezet a toplistán!), mindenhol azt ettem, ahol csak tudtam!

Vonatjegyvásárlás I.

Még Magyarországon a kínai vasúti menetrend alapján a következő volt a tervünk: Mandzsúriába elérünk valahogy (ez sikerült...) Onnan egy másfél órányi vonatozással Hailaer-be megyünk, onnan egy másfél napos vonatút várt ránk Jinningbe, ahonnan pedig mindössze 2 vonatórányira vagyunk az áhított céltól, Datongtól. Volt egy olyan információnk is, hogy Kínában csak olyan jegyet tudunk vásárolni, ami arról az állomásról induló vonatra szól, ahol a jegyet vesszük. Ezeknek a dolgoknak a tudatában indultunk el a vasútállomásra, hogy megvizsgáljuk a lehetőségeket. Ez még a csapat újbóli egyesülése előtt történt. Már az is nehézségbe ütközött, hogy megtudjuk, hol a vasútállomás. Rögtön a hotelben érdeklődtünk de már annak is örültünk, hogy megértették, hogy mit keresünk. Itt kell megemlítenek Melindát, aki remek érzékkel tud vonat mozgást és hangokat imitálni! Első körben kínaiul próbálták magyarázni nekünk, merre is menjünk de mindhiába. Majd felhívtak egy angolul állítólag tudó embert, akivel mindeketten próbáltunk telefonon értekezni de még annyit sem értettünk meg, mint előtte a többiektől. Ez idő tájt már kezdtünk rutinosak lenni, mindig volt nálunk papír és toll. Oda is adtuk kedvenc recepciós kislányainkat az eszközöket de csak furcsa vonalakat rajzoltak, némelyiket jó erőssen megvastagítva. Valahogy nem akart sehogy térkép kirajzolódni. Azért meg kell említenem, hogy közben végig szépen mosolyogtak, ahogyan egy kínainak illik! :-) Végül erről a kommunikációs projektről is letettünk, annyit nagy nehezen kiszedtünk belőlük, hogy legalább merre induljunk. Nos kb. 10 perces séta volt az egész, volt benne vagy 1 kanyar is... A lényeg, hogy odajutottunk.

Kissé tartottunk a kínai vonatjegyek vásárlásától, voltak rossz moszkvai tapasztalataink, ahol ugye 3 napot hasonló tevékenységgel töltöttünk és ott még volt esélyünk beszélgetni is velük. Viszont volt nekünk egy Melindánk, aki még itthon kitalálta, hogy mi sem egyszerűbb ennél! Egy kis papírra kinyomtattuk az összes várost nevét angolul és kínaiul amit esetleg érinthettünk utunk során. Ezen a papíron pedig remekül lehetett karikázni, nyilazni, pálcika embereket, időpontokat és vonatszámokat razolni. A vasútállomásra érkezésünk után a falakon lévő menetrendet tekintettük át, nem volt maximum 5-6 négyzetméter 12-es kínai betütípussal teleírva. Azért hamar megtaláltuk a nekünk kellő részt, fogtuk a papírkánkat, karikáztunk, nyilaztunk, rajzoltunk, majd beálltunk a sorba. Első körben csak Hailerig szerettünk volna jegyet venni, ami egy 2 órás út Mandzsúriából. Minden gyorsan ment, beadtuk a papírt, ránézett és máris adta ki a 6 jegyet. Egyszer volt egy kis zavar a vonalainkban, amikor a nő visszakérdezett, hogy "hatot?" vagyis "liáó?" és a kezén felemelt 2 újjat. Én hevesen ráztam a fejemet, de Meli még hevesebben bólogatott. Ő ugyanis figyelt a Transzibériai Expresszen egy hete, amikor Bandi ép a kínai számok mutogatását magyarázta. De erről bővebben majd szakértőnk, Rita ír :-)! Azt is sikerült kinyomoznunk, hogy ott helyben meg tudjuk venni a Hailaer-Mandzsúria jegyeket is, de ennek nem álltunk neki, mert 6 személyre az bizony van 60000 forint, így ezt a projektet az újraegyesülés utánra halasztottuk.

Videjó 1.

Manzhouli felé buszozva (János, Dzsudzsi, Mariann és én) kicsit nehéz szívvel néztünk a következő 4 hét elébe. Ehhez képest különösen irreálisnak hatottak azok a semmi közepébe épült ház nagyságú, rikító színekre kifestett fura alakú "valamik", amelyeket az út mentén láttunk. Mintha valami elfuserált hollywoodi díszlettervező száműzetésbe küldött antiremekei lettek volna.
Manzhoulihoz közeledve megsűrűsödtek és emberi használatra alkalmasabb formát vettek föl az épületek. A város egyik felében 10 évnél nem idősebb épületek, többnyire szállodák, plázák és irodaházak állottak. De a másik fele sem lehetett több 40-50 évnél, a panelházakból ítélve.
A vasútállomásra beszéltük meg a találkozót Lamiékkal, de a busz sajnos nem ott rakott ki minket. Szóval első projekt: találni egy kínait, aki beszél angolul. Mivel határmenti városban voltunk - gondoltuk ez nem lesz nehéz. Hááát... Azért a nyolcadik fiatal csapatból végül voltak hárman is, akik beszélték a közös nyelvet, a bibi csak az volt, hogy mindhárman másik irányt mutattak. Ez a mi formánk. Kétségbe mégsem estünk, hiszen három nőnemű is volt közöttünk és megérzéseinket harmonizálva megtaláltuk az állomást. Éppen időben, mert már a kiszáradás határán álltunk - ehhez a klímához még alkalmazkodni kell.
Időzítésünk is remek volt, Lamiék 10 perc múlva szintén megérkeztek. Újra együtt a Csipet csapat! :) Jaj, nekem úúúgy hiányoztak már, pedig csak két és fél napot voltunk külön (és párszáz kilóméternyit).
Éééés /dobpergés/ megkezdődött az első kínai vonatjegyvásárlási procedúra! De erről majd Lamiék, hiszen ők védjegyzik a módszert ;)

Addig pedig egy kis nosztalgia, ilyen volt az utazás oroszországi szakasza (video by Lami):

Szű-jan-lié

És most vissza az előretolt örshöz Mandzsúriába. Történt ugyanis, hogy befejezvén a délutáni alvásunkat elindultunk a városba. De előtte gondoltuk, hogy elintézünk még egy apróságot, megkérdezzük, mikor kell kicsekkelnünk a hotelünkből másnap reggel. Nos Kínában az apróságnak gondolt dolgok nem minden esetben azok. Bár tudtuk, hogy sok értelme nincsen, először angolul próbálkoztunk a recepciós kislányokkal, nem értették. A végén már csak annyit mondtunk, hogy "Check out" meg "time" de sajnos csak megértéstől mentes, ámde mosolygós arcokat láttunk csak. Sokat edzettünk erre az útra, úgyhogy jött az Activity. Két kéz össze, arc mellé rak, fej billent, horkolást utánoz, felébredést utánoz, órára néz, majd kérdően ismét a recepciós lányokra néz.... Semmi. Mosolyognak. Még egy-két trükk, Melinda is próbálkozik - végül is majdnem mindig legyőz Activityben - minden érzékelhető hatás nélkül, hacsak azt nem nevezhetjük hatásnak, hogy folyamatosan a "massage 50 yuan" mondatot ismételgetik... Egy negyed órás tornaóra után feladtuk, hiába minden, képtelenek voltunk kiszedni belőlük ezt az információt. Orrlógatva elindultunk, illetve elindultunk volna, amikor észrevettünk egy nagy, vagy 1 méter átmérőjű földgömböt, amin a világ összes országa rajta volt kínaiul és angolul. Ekkor jött az 5let, hogy igaz, hogy nem tudjuk, mikor kell elmennünk innen de legalább azt tudjuk meg, hogyan mondják Magyarországot kínaiul! Odacsaljuk az egyik recepciós mosolylányt. Mutatjuk neki Magyarországot, bólogat. Mutatjuk a kínai feliratot, kérdőn nézünk, ő bólogat egyre hevesebben, hogy érti, sőt már az előbb is értette honnan jöttünk! Nem sikerül kicsalni belőle sehogy sem. Ekkor átpörgetem a gömböt Kínához. Rámutatok. Bólogat, magára mutat, hogy ő onnan van. Ezt nem is sejtettük addig :-). A kínai feliratra mutatok, és mondom: "Csunggoa!". Bólogat. Megismétlem, hogy rögzüljön, bólogat. Átpörgetem a gömböt ismét Magyarországhoz, a kínai feliratra mutatok és kérdőn-reménykedve-kétségbeesetten nézek. Ekkor felcsillan a szeme, megértette! Megnézi közelebbről, odateszi az újját, és betűzi a 3 szótagot, miközben hallatszik rajta, hogy ezt életében most mondja ki először: "Szű-jan-lié". Innentől kezdve mindenkinek büszkén mondtuk a "where are you from" kérdésre ezt. Megérteni megértették csak az volt a furcsa, hogy alig 2-3 ember jött rá arra, hogy ezt mi bizony megtanultuk kínaiul csak az ő kedvükért... Ha egy magyarul nem beszélő ember azt mondja nekem, hogy I'm from Fehérororoszág, akkor azért elcsodálkoznék! :-)

Kő kövön nem marad

(Az előző bejegyzést köszönjük Dudinak. Elvileg ki kéne írnia a blognak a post szerzőjét automatikusan, de úgy tűnik nem csinálja... Valaki nálam programozósabb majd segítsen plz megoldani a problémát!)

Most vissza az Oroszországot utolsóként elhagyó delegációhoz. Menetrend szerint megérkeztünk Zabajkalszkba, ahonnan majd busz visz a határig. Nem kellett nagyon keresni a buszállomást, ha bekötött szemmel mentünk volna, a tömeg gyakorlatilag akkor is elsodort volna minket addig. Viszont a megfelelő busz kiválasztása már nem volt ennyire egyszerű. A tömeg látszólag pontosan tudta melyik buszra akar fölszállni, és kb tíz perc alatt el is oszlott körülünk, mi meg álltunk ott, mint borjú az új kapura. Aztán úgy tűnik, az istenek és a buddhák megszántak minket és megtörtént, ami Mohameddel sem: a busz parkolt mellénk és utasai félreérthetetlenül integettek, hogy szálljunk föl. Innentől már jól haladtak a dolgok, illetve úgy, ahogyan SMS-ben is megkaptuk. Tíz perc múlva egy kis épülethez érkeztünk, ahol mindenki leszállt, és odabent sorbaálltak az ügyintéző ablakoknál. Persze mi kerültünk a sor végére, aztán kiderült, hogy nekünk nem is kellett volna beállni, mert vízumintézés volt, az meg nekünk már van.
Mariann viszont elkövette azt a hibát, amit Melindáék is - bár ezt "elfelejtették" megírni - elment WC-re... Üzenet a jövőnek: Ne menjetek WC-re a zabajkalszki vízumintéző épületnél!!! Kivéve perverzek és öngyilkosok.

Visszaszálltunk ugyanarra a buszra, ugyanazzal a társasággal. Népszerűségünk tovább növekedett. Mongol és kínai útitársaink mosolyogtak ránk, beszélgettek velünk, és segítettek minket, ahol tudtak: mikor melyik oldalát mutassuk az útlevélnek, melyik ablakhoz álljunk, stb. Az útlevél mutogatása/átadása egyébként legalább 15x megtörtént az átlépés során.

Az első jelentősebb megállás az orosz határellenőrzés volt. Betonkocka, linóleum, neonvilágítás, 1,50 m magasságig felérő ügyintéző pult, amely mögött emelvényről néz le rád a marcona elvtárs, a csomagok csak egy röntgengépen mentek át. Szpasszíbá, dászvidányjá!

A második megálló: a kínai határállomás épülete. High-tech modern épület, álmennyezet, padlólapos kövezet, fehérre festett falak, világos belső terek, LCD monitorok, tiszta (ámde taposós!) toalett. Egy kis szobában elkérték utolsó rubeljeinket valami belépési procedúra néven, Lamiéktól nem, de mind1, nyugtát kaptunk róla. Amíg a többiekre várakoztam odakint és töltögettem a belépő-kilépő papírkát, valamint erősen stíröltem a pillanatnyilag lezárt, ám egyértelműen az Olimpiára érkezők számára fenntartott sort, mellémlépett egy vékonydongájú kínai egyenruhás "srác" (ezeknél 16 és 46 között nem igazán lehet megállapítani az életkort) és meglepő nyelvhelyességgel angolul és végtelen kedvességgel megkérdezte, elkérhetné-e az útlevelemet, mert hogy szúrópróbaszerű ellenőrzést kell csinálnia (vajon, mért pont engem szúrt ki kétszáz alacsony sötét hajú ferdeszemű közül?). Jól van, mondom, csak hozza vissza, mert kell az még nekem. Persze-persze, mindjárt hozza. Közben odaértek a többiek is, hát elkérte tőlük is passzportot, ha már így kiszúrta őket :P Mindezt, mondjuk bocshogyélek stílusban: ne haragudjunk, de neki ez a feladata - kezdtem megsajnálni. Kérdezi, honnan jöttünk, hová tartunk, mondom: Magyarország, Olimpia. Szeme felcsillan: Ó, nahát, tényleg? Tényleg. Hú, és van már jegyünk? Hogyne lenne! :D Megnézheti? Nézze. Ezt is elvinné fénymásolni, ha lehet. Vigye, fiam, de aztán visszahozza!

Szerintünk inkább kíváncsiságból vitte el, mint kötelességből, de végülis mindegy. Én is kíváncsi lettem volna a helyében. Ezzel legalább igazoltuk magunkat és megmenekültünk egy hosszú magyarázkodástól, miért is Oroszország felől érkeztünk és miért vonattal, és mi igazából bejárnánk a keleti partot, és csellengenénk itt meg ott és szállásunk sincs mindenhol, de majd szerzünk. Ez utóbbi tényeket ugyanis nem szeressék a politikailag rendszerezettebb országokban...
Szóval vártunk-vártunk, vagy másfél óráig másolták papírjainkat - vagyis kb ennyi ideig tartott, amíg feltűnés és különösebb fennakadás nélkül minden határon dolgozónak megmutogathatták azokat. Mi már a második csoda voltunk a héten, tegnap ugyanis Melindáékkal ugyanezt végigjátszották (bár lehet, hogy nem pont ők voltak szolgálatban). Végre jön emberünk, visszaadja az okmányokat, belépőket, mondja: kövessük. Hohó, külön eljárás: ez jól hangzik, bár nem az általam már kinézett "olimpiára igyekvőknek" kijelölt útvonal felé vezetett. Először computer, átvilágítás. Aztán 1.szoba: odabent már 4-5 egyenruhás férfi és nő kezdett foglalkozni velünk: pakoljuk ki a csomagokat...

Itt kezdődtek a bajok. Az iránytű, a térkép, a polifoam és az elsősegély-csomag csupa érdekesség volt számukra, jó alaposan megnézték őket. A legnagyobb rácsodálkozást azonban az alufólia okozta, jól ki is húzták: talán titkosírást kerestek rajta, mindenesetre szegény Zsuzsiban meghűlt kissé a vér, mikor meglátta mit csinálnak féltett tekercsével. Végül belátták, hogy fura találmányok is léteznek a világon és még visszapakolni is segítettek. Egyetlen dolgon akadtak igazán fönn: a köveken. A köveken, amit a Bajkál körül gyűjtüttünk. János különösen sokat tartott megtartásra érdemesnek. Utolsó este Dzsudzsival még jó alaposan be is csomagoltatta őket, hogy kibírják a hosszú utat. Úgy tűnt, azonban, ez lesz a végállomásuk. Érdekes mód, a szobában szolgálatot teljesítő határőrök feleannyira se tudtak angolul, mint a placcon lévő fiú, és kínai logikára jellemző módon, nem is hívták be őt, mikor siránkozni kezdtünk, hogy azok a kövek szuvenír és kaptuk és nekünk nagyon fontos. Sajnos többet nem értettünk az ő szavaikból sem, csak annyit, hogy a köveket nem vihetjük el.

Aztán összepakoltattak mindent... és átvezettek a 2. szobába. Itt is egyenruhás, de az előzőektől eltérő, kínaiak vártak minket és pakoltattak ki újra mindent. Ekkorra már mindannyian megrendültünk kissé a kínai nép vendégszeretetébe vetett bizalmunkban, János hangos követ(!)előzése miatt énrám annyira nem figyeltek. Nem is pakoltam ki teljesen a zsákot. Aztán mégiscsak megkérdeztek: nálam is van-e kő, muszáj voltam igent mondani és odadni a zacskót, ezzel viszont megúsztam a további kipakolást. Végre előkerítettek egy pocakosabb főmukit, aki erősen tört angollal elmondta, azért nem vihetjük el a köveket, mert azzal esetleg megdobálhatjuk az olimpiai sportolókat. (Na persze, mintha a marhapöri konzervvel nem lehetne dobálózni, ennél nyomósabb indokot is kitalálhattak volna, pl nemzeti kincs, vagy ilyesmi. Na, mind1.) Érdekes, hogy az oroszoknak nem tűnt föl a fél-kettő kilónyi fémtartalmú sűrűsödés a hátizsákokban. Végül alá kellett írnunk egy papírt, amin állítólag az állt, hogy megőrzésre itt hagyjuk a köveket. Mindez persze kínaiul, szóval az is lehet, hogy éppen a bal vesénket ajánlottuk fel a néphadsereg számára...
Ezek után azonban megnyugodtak, ők megtették kötelességüket, talán még kitüntetést is kapnak, hogy megmentették a hazát és a sportolókat, heves integetések és mosolygások közepette: Welcome China! - utunkra engedtek minket. Mi is integettünk, de mosolyunk nem volt őszinte.

Az épület közben kiürült és a túloldalon is csupán egy europid apuka és kisfia ültek egy padon a buszos útitársaink közül, amúgy kihalt volt a tér, ők elmagyarázták, hogy a busz elment, mert sokat várt ránk (nos, valóban kb 3 órát töltöttünk bent), de majd nemsokára visszajön. Jánosnak órákig hangját se hallottuk (ez mondjuk két hét után először fordult elő), annyira megviselte a kövek elvesztése. Én csak fél veszteséget könyvelhetek el, a taktika ugyanis bevált: a bevallott egy csomag kő átadása után nem bontatták ki újból a hátizsákomat, így a másik zacskónyi kő megmenekülhetett. A lányoknak csak egy-egy kis lemez maradt, amit Annáéktól kaptunk búcsúzáskor, mert azt könyv vagy füzet lapjai közé tettük, nehogy eltörjön.

Sehangulatban üldögéltünk a padkán, csak ekkor kezdtük felfogni , hogy a hegyeket magunk mögött hagyva, valami sík kellős közepén vagyunk, meleg van és magas páratartalom.