Másvilág

Nem tudom mikor történt, vagy hol, de egyszercsak megváltozott körülöttünk a világ. Na, persze mondhatnánk, hiszen másik országban vagyunk, mi több, másik kontinensen, mások az emberek és más a táj is körülöttünk. És ez igaz is, de én nem erre gondolok. Azt hiszem, ez a 77 órás utazás, ez a távolság (és/vagy az elfogyasztott alkoholmennyiség;) agymosásként hatott ránk. Szép lassan kikoptak belőlünk az európai gondolatok, és teljesen kitöltötték helyüket az utazás gondolatai.

Vágyainkból és kívánságainkból eltűnnek a nyugaton hátrahagyott dolgok. Ha maradt is odahaza elintézetlen ügy, befejezetlen munka, már azokkal is végeztünk. Attól a bizonyos ponttól kezdve csak az érdekel, hogy mit eszünk ma, hova megyünk holnap, mit nézzünk meg, lesz-e jegy a vonatra, felérünk-e a hegycsúcsra, eláll-e az eső. Már nem gondolok az e-mailekre, nem tudnám megmondani, milyen tárgyból vizsgáztam alig egy hónappal ezelőtt, elfelejtem azt a ruhát, amit kinéztem az egyik budapesti üzletben. Budapest, ezt a szót is legföljebb csak akkor emlegetjük, ha valaki idegen megkérdezi honnan jöttünk. Más csengésű nevek és helyek járnak a fejünkben. Egy másik világba értünk. Csak mi vagyunk önmagunk, bár néha még ebben is kételkedem.

Kicsit olyan érzésem van, mint a Langolierekben, amikor a túlélők kiszállnak a repülőből, és valótlannak látszik minden, kivéve önmagukat és a repülőgépet. Olyan furcsa, kicsit valószerűtlen, ahogy átléptük az Urált, az öreg vízválasztót, és messzebbre kerültünk az otthontól, mint valaha is voltunk. Az otthon fogalma is elmosódik. Egyébként mindez csak így, visszatekintve tűnik ijesztőnek. Akkor és ott egészen egyszerű volt, észre se vettük, hogy agyunkból kimostuk (najó, csak félretettük, de jó mélyre) az otthoni ügyeket.

Most az az otthonunk, ahol éppen vagyunk: vonaton, szálláson, állomáson. Folyamatosan magunkkal cipeljük minden vagyonunkat: hátizsákot, hálózsákot, egymást. Tulajdonképpen fölöttébb kényelmes helyzet, bárhol letáborozhatunk, mindig megvan mindenünk. Ha akarunk, továbbmegyünk, ha nem, maradunk. Azt eszünk, azt mondunk és azt teszünk, amit akarunk. És be kell valljam, meg is tesszük. Végre szabadság van! Szabadok a gondolatok, nem nyomják gondok, szabályok, etikett. Megbotránkoztathatunk és megbocsáthatunk, elvonulhatunk és berobbanhatunk, sírhatunk és nevethetünk, feledhetünk és teremthetünk.... ha akarunk. Mert megtehetjük. Itt és most, távol az otthontól, gondoljon bárki és bármit, nem érdekel! Carpe diem! :)

Zakatolás

A Transz-Szibériai vasútvonal olyan hosszú, hogy már csak azért sem írom kisbetűvel, ha a ragozás ezt kívánná meg. Megváltozott a táj: ez itt a tajga! Egyáltalán nem olyan félelmetes, mint a régi mesékben írva vagyon. A fenyves mindkét oldalról tisztes távolságból enged utat a vasmasináknak. A sínek és az erdő széle között üdezöld rét szalagja fut végig, itt-ott barna faházakkal pettyezve. Az ég kék, a napsütés szikrázó és a vonat csak zakatol szakadatlan: ta-tam ta-tam, ta-tam ta-tam...

Annyi időzónát lépünk át, hogy már Lami órája egyedül nem elég a meghatározáshoz. Pedig neki olyan órája van, hogy az kétféle időt mutat. Eddig az egyiket budapesti időre, a másikat meg helyire állította. Oroszországban minden vonat moszkvai idő szerint jár, így vannak a menetrendek is megadva, helyi idő viszont 8 különféle van. A pontos idő megadásához ezért már három órára, vagy egy Lamiórára és egy másikra van szükség. Nem mintha éppen itt, a vonaton, olyan fontos lenne tudnunk, hogy merre hány óra, hiszen se színházjegyünk, se randevúnk nincs megbeszélve és angolok se vagyunk, hogy pontban négykor teázzunk. (Tényleg, vajon a két angol srác helyi, moszkvai, londoni esetleg Greenwich Mean Time szerint teáznak?) "2008. július 30. (?) Az időeltolódás követhetetlen." Mégis, az idő tudása Lami féle sajátossággá válik, az idő kérdése pedig kabarévá. L'art pour l'art. Ja, egy biztos pont van még: este 10-kor lámpaoltás.

Ta-tam, ta-tam.

Jánossal nem érdemes semmiféle logikai játékot játszani, hacsak nem zseni az ember. De a kártyajátékban a szerencsének is szerepe van, a társas játékban pedig több ember akaratának is, és minél többen játszanak, annál nehezebb az egyén dolga. Ezért jó játék a "Mocsarazás" vagy egyszerűen "Mocsár", ahogy tetszik. A szabályokat most nem mondanám el, a lényeg, hogy mindenki betölt egy pozíciót a mocsártól a királyig, hierarchikus rendben, a cél pedig, hogy a következő játékot minél előnyösebb helyzetből kezdhesse a játékos. A korábbiakból azt hittük, hogy János ezt is simán fogja nyerni, annak ellenére, hogy most először játsza, de ez nem igazolódott be. Habár egyszer volt király, de Melinda simán megdöntötte hatalmát, és többször is volt király, mint bármelyikünk. Nekem ezúttal, ha jól emlékszem, a nagyhercegségig vitte a dolgom a jóisten, leginkább azonban parasztsorsban tengődtem. Itt simán lehet szövetkezni, összeesküdni és lenyomni, az sem mellékes, hogy az embernek az életben is barátja vagy ellensége ül-e mellette vagy éppen szemközt vele, szóval akár ismerkedésre és kapcsolatépítésre is lehet használni. És persze lehet sokat nevetni :)

Ta-tam, ta-tam.

"Antiszociális vagyok, ez így nem mehet tovább. Kis hülye vagyok, ez így nem mehet tovább. Büdös vagyok, ez így nem mehet tovább. Gátlásos vagyok, mehet ez így tovább? A vonat csak robog, zakatol, az utaskísérőnk továbbra is fapin@, fogynak a sörök, a vodkák, a pálinkák. Fák ezrei mellett haladunk el. Egy helyen mintha őzikét látnék, de kiderül, hogy csak egy fenyő meghajlott törzse. Egy másik helyen kivágtak néhány fát, az egyikről lehántották kérgét és ahogy villás elágazásával felénk nyúlva fekszik, mintha a meztelenségtől szégyenbe merevedett volna..."

Ta-tam, ta-tam.

Christian állandóan halat eszik: főtt halat, sült halat, halkonzervet. Simonék kupéjából árad a halszag. Egyik este már senki nem volt szomjas, amikor Christian megint csak halat evett és véletlenül magára öntötte a konzerv levét, pont a nadrágjára, pont oda. Persze mindenki nevetett. Elment kimosni a foltot a mosdóba, mikor visszajött még nagyobb folt volt a nadrágján és amúgy is olyan ingatagon állt a lábán, majd' beesett a kanyarban a kupéba. Persze mindenki még jobban röhögött.

Ta-tam, ta-tam.

A szomszéd kupéban heten (Dudi, Csucsu, Lami, Melinda, Mariann és a két ausztrál lány) játszanak BAS-játékot. Csatlakozom. A játékhoz kell néhány üveg pia. Annyi a szabály, hogy elkezdünk számolni, mindenki mond egy számot sorban, ahogy ülünk (1,2,3,4, stb). DE! Amikor olyan szám következne, amelyikben van 3 vagy osztható 3-mal (pl. 15), akkor nem szabad kimondani a számot, hanem helyette azt kell mondani: "bas". Amikor olyan szám jön, amelyikben 7 van vagy 7-tel osztható, akkor helyette azt kell mondani: "bis". ÉS! Amikor olyan szám jön, amelyikben 3 és/vagy 7 van, és/vagy osztható 7-tel és/vagy 3-mal, akkor azt kell mondani "bis-bas". (Az utolsó szabályt majd programozóink javítják, ha nem jól írtam.) Namármost ha valaki elrontja, az iszik, és kezdődik előlről a számolás. Fizikai (vagy inkább biológiai) lehetetlenség ekkora játékosszámmal és ilyen töménységű piákkal 50-ig eljutni. Viszont annál szórakoztatóbb :D

Ta-tam, ta-tam.

"Lamival elhatároztuk, hogy a 3. éjszakán fogunk nagyon-nagyon berúgni, mert akkor még van egy napunk a másnapra és egy éjszakánk, hogy kipihenjük az előző fáradalmait. Ezért most nem is írok többet, mert menni kell inni. Az ivás komoly dolog. És az a veszély is fennáll, ha nem érek oda időben, nekem nem marad - alkoholista banda. Még jó, hogy közel lakom, ellenszélben is legföljebb 3 másodpercnyire :D"

Ta-tam, ta-tam.

Tipikus, az utolsó éjszakán fedezem föl, a vonaton alvás egyik legszebb oldalát. Mindeddig ugyanis estére behúztuk a függönyöket, hogy alvás közben ne világítson a szemünkbe az állomások fénye, és hogy reggel se keltsen föl a nap, ha nem muszáj. Most véletlenül résnyire nyitva maradt a függöny, és ahogy elhelyezkedem, pont kényelmesen kilátni az égre... ahol milliárdnyi csillag kanyarog szelíden fölöttünk. Az augusztusi csillagos ég is szép, még szebb, ha vidéken látjuk, ahol nem zavarnak a város fényei. A tajga fölött csak a patakok vizéről visszaverődő fény zavarhatja, vagy még az sem. És mindez mozog, mintha planetáriumi vetítésen ülnék, csak ez most a valóság... Egyszerűen elámulok rajta és inkább erőszakot veszek magamon, hogy még ne aludjak el és sokáig nézhessem ez égi tűneményt.

Ta-tam, ta-tam.

Ta-tam, ta-tam.

Ta-tam, ta-tam.

Precizitás

A folyosói futószőnyeglerakás precizitása valószínűleg kötelező vizsgagyakorlat a provodnyica-akadémián, de valószínűleg soha senki nem kapott még jelest belőle, kivéve a vörös démont. A dolog természetesen a régi szőnyeg leszedésével kezdődik, ezt sem lehet csak úgy összegyűrni, de az igazi művészet az új felrakása. A cél, hogy mindössze két rögzítő fémlemez segítségével, gyűrődésmentesen, feszesen - amely feszesség 24 órán keresztül tart, botlásmentesen rögzíteni a textilt, amely - ki tudja miért - kb 4 méterrel hosszabb a szükségesnél. Először a kocsi elejében levő lemezre feltekernek néhány környit a vászonból, majd azt rögzítik a padlón, aztán szépen végiglapogatják a szőnyeget a folyosón, kabinonként feszítve rajta mégegyet és folymatosan ellenőrizve, hogy faltól falig érjen az anyag. A legkritikusabb rész azonban a hátsó rögzítés. Mivel az anyag túl hosszú, itt nem lehet a maradékot feltekerni az 5 cm széles lemezre, csak egyszer átvetni körülötte, a szőnyeg farki részét pedig aláhajtani a már lefeszegetett résznek. Szigorúan csak egy rétegben, különben már botlásveszélyesnek számíthat a dupla réteg kezdeti szakasza. Szóval a hátsó vassal még sokat kell huzigálni, igazgatni, és a fennmaradó anyagrészt beigazgatni, hogy tökéletes legyen, ilyenkor még további 20-40 centit is nyúlik az anyag. A műveletsor végrehajtása közben persze az utasoknak illik (és ajánlott) a kabinokban maradni, különben erősen megvető pillantásokra számíthatnak. Ha napközben a szőnyeg valahol mégis felgyűrődik, azt azonnal kijavítgatják. Olyan aprólékos gonddal csinálják mindezt, hogy csak azt tudom elképzelni, valószínűleg kivégzéssel bűntetik a provodnyicát, ha egy utas felgyűrödött szőnyegben való megbotlás miatt megsérül.
Mindenesetre, ha ezekután valahol precizitást említenek, nekem nem a németek fognak eszembe jutni, hanem a Bajkál-expressz futószőnyege, na meg a vörös démon.

A vörös démon

Külön bejegyzést érdemel, ebben erős egyetértéssel volnának útitársaim is, ugye?

Csak így neveztük provodnyicánkat, aki minden tekintetben kiérdemelte e rangot. Átlagos termetű, hosszú vörös hajú, középkorú nőszemély, az a típus, akit elképzelni sem lehet más korosztályban, valószínűleg pont ilyen kinézettel született és így is fog meghalni. Vonásai olyan szigorúak, hogy férfiember is megirigyelhetné, és minden mozdulatában látszik, hogy vérszocialista-kommunista szellemben nevelték, és ebbéli meggyőződése szilárdabb, mint egy gránithegység.

Ahol ő van szolgálatban, ott rendnek kell lennie, az előírásokat be kell tartani. A vagonba fel- és leszállni csak az ő engedélyével, avagy szó szerint - csak a testén keresztül lehet. A hosszú megállókban a mi kocsinkból szállnak ki legutóljára az emberek, és minket hívnak vissza leghamarabb. És jaj annak a nyomorult léleknek, bármely nemzet nyelvét beszélje is, aki nem érti meg egyetlen szemvillanásából, hogy mikor van a menet! Emiatt rendszerint 4-5 perccel (vagyis 20-30%-kal !) kevesebbet tölthettünk a friss levegőn és a szabad ég alatt, mint a többi utas.

Kis kitérő: fentiek miatt - részben lázadásból - feltaláltam egy új sportot: a vonatfutást. Majdnem olyan, mint a Metró című filmben: az a lényege, hogy leszálláskor laza kocogásban el kell jutni a mozdonyig (ez nincs messze, mert mi vagyunk a 2. kocsi), onnan a legutolsó kocsiig és végül vissza a saját vagonunkig. Egy hosszabb megálló kb pont elég ennek a teljesítésére, és így aktív mozgással tölthettük kevéske szabadságunkat. Egyszer azonban megszöktünk így a vörös démon elől... Ugyanis eljutottunk a mozdonyig és onnan el a vonat végéig is (ekkor láttuk, hogy az uccsó 2 kocsi "csiken szpálnüj vagon" -ehh, talán a rövidebb távon utazóknak), visszafelé azonban lekötötte figyelmünket egy csapatnyi iskolás gyerek. Felsős korosztály lehettek, és ők egy sokkal látványosabb sporttal ütötték el az időt: breakdance-eltek. Najó, nem mindenki, csak néhány srác, de a többiek kis kört alkotva figyelték őket, ahogy mi is. Fényképeztünk, meg minden, és úgy elment az idő, hogy füttyszóra még mindig csak hátulról a 4. kocsi környékén jártunk. Végül inkább felpattantunk az egyik kocsiba, szerencsére az ottani provodnyica nem firtatta hova tartozunk, felengedett és belül gyalogoltunk tovább előre, legalább tíz kocsin keresztül. Útközben jókat kuncogtunk, milyen arcot vághat a vörös démon, hogy nincs meg a létszám. Aztán mikor elértük a 2. kocsit, összetalálkoztunk vele a folyosón, azonnal lefagyott arcunkról a mosoly. Nem szólt egy szót sem, de olyan pillantást vetett ránk, hogy akkor is meg kellett volna kapaszkodnom, ha nem zakatol alattam a vonat.

A vörös démon nem egyedüli provodnyicánk, még van vagy kettő, de azokat alig látni, egyértelműen ő a főnök és napi 16 órában szolgálatban van. Az ő feladata a folyosói futószőnyeg lerakása és nála kell kuncsorogni áramért. Ti. eleinte egyszerűen volt áram a folyosói konnketorokban. Mi pedig nem voltunk restek kihasználni, laptopot, telefont, fényképező-aksikat tölteni. De aztán jött a porszívózás, és attól kezdve nem volt áram... Christian (a német) azonban nem átallot bemenni a 0. fülkébe, és visszatértében széles mosollyal közölte, hogy most egy darabig lesz áram. Nem mondta el, hogy mivel vette rá a vörös démont az áramszolgáltatásra, de azt hiszem, nem is akartuk megtudni...

János bátyánk az utolsó Bajkál-expresszes napunk egyik hosszú megállójában megkért, hogy fotózzam le őt a démonnal. Hát jól van, mondtam neki, ha ezt akarja, csinálja, végülis ő már öreg, neki mindegy, de én még élni akarok. Beleegyeztem a dologba, és biztonságos távolságban elhelyezkedtem a masinámmal, amíg János odament a provodnyicához, és elmutogatta mit szeretne. Csodák csodája, a vörös démon belement a dologba, még valami mosoly féle is látszik a képen. Jánosunk tud valamit, valamit nagyon tud ;)

Tiszteletem, mindkettőnek!

A Bajkál-expressz

2008. július 29. 18:21, utazás a Bajkál-expresszen

Az útikönyv sok jót írt a Transz-Szibériai vasútról, de igazából nem voltak nagy elvárásaink. Talán éppen ezért volt kellemes meglepetés felszálláskor a meglepően tiszta, szerkezetileg az előzőekkel megegyező, de felújított szép kocsik és fülkék. Az asztalokon kis tálkákban csokik és teafilterek is voltak, de ezekről hamar kiderült, hogy csak beetetésnek szánták, és a fogyasztást ki kell külön fizetni. Ezért inkább egészében visszaadtuk a provodnyicának, éppen volt mivel telerakni az asztalt amúgy is.

Mindenféle drapérián a "Bajkál" felirat olvasható - természetesen cirill betűkkel, a függönyökön kiegészítve egy-egy fóka rajzával. A folyosói szőnyegeken plusz futó van, amit naponta cserélnek. A kabinokban és a folyosón lévő szőnyeget pedig délelőtt és délután is felporszívózzák. Az ágynemű a szokásos összeállítás, csak talán tisztább: 1 db matrac, 1 db párna, 1 takaró, 2 lepedő (ebből az egyik önálló takaró, vagy a valódi vastag takaró huzatja, de ezt hálózsák birtokában többnyire nem használjuk), 1 párnahuzat és 1 törülköző. Gyakorlatilag minden huzat és a törülköző, meg a folyosói futó is ugyanabból az egyszerű pamutanyagból készült, csak a méretük más. Így nyilván praktikusabb a tisztításuk, a célnak pedig tökéletesen megfelelnek, ez nem luxusjárat.

Légkondícionáló van, felteszem télen fűtenek is, most azonban inkább a hűtés a fontosabb. Jól érzékelhetően szakaszosan működik a rendszer: néhány óráig kikapcsolva, ekkor a kislégterű kabinokat befűtik az utasok testhőjükkel, és épp, mikor kezd feltűnni a levegőtlenség, beindul a kondi, ami enyhe fázásig hűti a közeget. Különösebb logikát nem lehet felfedezni a ki- és bekapcsolásban, ki- és betakarózunk éjszaka is, valószínűleg nem automata, hanem manuális az irányítás, a 0. fülkéből (ott laknak a provodnyicák). Szóval többnyire azért hűvösebb van a kinti átlaghőmérsékletnél.

Rövidnadrág/mackónaci+póló+csoszipapucs a standard utas-viselet. Kivételek persze mindig vannak: például a bő ötvenes éveiben járó pasas a harmadik szomszédból alsógatya+trikóban nyomja, vagy trikó nélkül... hát nem éppen álmaim férfija. Mondjuk a mi fiaink is szok' estefelé kockás kisboxerben sasszézni, de azért az mégiscsak más, Csucsu lyukas alsóviselete pedig kifejezetten...

Két állomás között 2-3 óra is eltelik, nagyjából minden negyedik állomáson van egy hosszabb, 15-20 perces megállás, ilyenkor leszállunk végtagot nyújtóztatni. Ezeket nagyon várjuk már rendszerint, hiszen a vonaton lehet feküdni, ülni, meg elmenni a WC-ig és vissza, oszt ennyi. Az ilyen megállókban aztán hirtelen piac nyílik a vágányok között: zsinórfüles szatyorból prémeket vesznek elő, egy ember karjára akasztott madzagról szárított halat kínál, de van frissen sült kolbászféleség, meg persze konzervek, befőttek, sör, üdítő, sőt, jégkrém is! Mi elég jól bevásároltunk Moszkvában, úgyhogy csak csodáljuk a herkentyűket, amelyek jóllehet eladóik egyetlen megélhetését jelentik. Legalábbis öltözetükből ítélve. Napi 3-6 személyszállító vonat áll meg egy-egy állomáson, ki lehet számolni mennyi bevételt hoznak az utasok.

Odabent egyébként kényelmesen szétpakoltunk. Közel három teljes fülke a miénk, így a 2.vágon hátsó felében kollégiumi hangulat uralkodik. A toiletben, amely kellően tágas és egy normális csap is van benne (és egyelőre "kagylós" WC), már rutinosan megy az 1 liter vízből való mosdás. Valamelyik szomszéd vagonban fürdőkupé is van ( fizetős, de néhány magyarnak ingyenes :P), de abban állítólag gyenge a víznyomás.

2 órája robogunk...

Realtime "helyzetjelentés: Simon állapota rohamosan javul. Zsuzsival éppen most libbentek be a kupéba a Simon által dúdolt Hamvadó cigarettavég című nótára táncolva. (A pezsgő egy része már felszívódott, mielőtt a többi a sínek között végezte.) A kupéba, ahol Dudi, Mariann (akik a két kocsi közt isznak és dohányoznak Csucsuval) és Lajos János pszichológusunk alszunk (?) együtt. De János két kupéval arrébb sakkozik egy világpolgár német (Simon szerint külföldre szakadt hazánkfia spicli) útitársunkkal. Ja, merthogy János egyébként sakkmester is és tanította anno a Polgár lányok egyikét is. Lami és Melinda édeskettesben próbálnak aludni a szomszéd kabinban. Janó, pedig egyelőre ide-oda mászkál az említett helyszínek között. Bandi... nem tudom hol van.
Eredetileg nem így voltunk elosztva, de ősi csellel sikerült tizenegyünket 4+4+3-ba osztani. A felcserélt 2 ausztrál lány és 2 angol fiú (akik így összekerültek) nem tiltakoztak. Nem hiába tartja a mondás: Vodka, connecting people. (János megnyerte a meccset, és visszatér olvasni az ágyához.)
Egyedül a hosszú, vörös hajú utaskísérő kisasszonyból kezdjük kihozni a valódi KGB ügynök énjét. Már többször elküldött minket aludni, de mi az utóbbi napokban kissé más időszámítás szerint éltünk." Meg ugye az utazás kezdeti izgalmai és persze össze kell barátkozni a szomszédokkal is. Tök jó, hogy ilyen multinacionális vagonunk van.

"Dudi és Csucsu szereztek még sört a 18 perces megállóban. A partyszoba áthelyeződik, most nálunk gyűlik a nép. Simon, Zsuzsi és Mariann (utóbbi hangos kacajokkal kísérve) a kupéban beszélgetnek Jánossal a sakkról és miegyébről. Upsz, most veszem csak észre, a fölső ágyról meg Janó lóg lefelé, észre se vettem, hogy bejött. Mariann kimegy a srácokhoz (a téma komolysága nem passzol az alkoholszintjéhez :P), nyomában füstszag terjeng be, a hátsó kabin hátránya, na mind1."

"Jánosunk nagyon értékes ember, csak ül/fekszik és mesél itt már másfél órája az életéről, sakkról, esetekről..." (Ő társaságunk rangidős tagja, idén hatvan éves, foglalkozását tekintve pszichológus meg egy rakás minden más, naponta meglepődünk rajta.)
"Hát, az árnyékáért tiszteljük az öreg fát ismét megerősítést nyert. Hatalmas árnyéka van. Eddig csak szóvicceit ismertük, sőt, már fárasztónak is találtuk azokat, de ennél több, jóval több van mögötte. Jó lesz vigyázni, mit mondok, mit teszek, itt meg vagyok figyelve."
"Izgalmas utazásnak nézünk elébe, úgyhogy most nem is írok többet, inkább figyelek, próbálom megjegyezni ezt a képet itt a kabinban - annyira jó."

Az utolsó európai nap

A hídnyitás után újra hátunkra kaptuk csomagjainkat és vonatra szálltunk, vissza, Moszkva felé. A délelőtti órákban érkeztünk, de csak kicsivel éjfél előtt indult a következő vonatunk. Ledobtuk a nagy hátizsákokat a csomagmegőrzőben, aztán többfelé szakadt a csapat.
Simonék elmentek beadatni még valami utolsó adag oltást, ahol az injekció előtt kaptak egy teljes kivizsgálást is, úgyhogy róluk a KGB-nek már teljes a mappája :P Utána pedig -szokás szerint- egy kávézóban ütötték el az időt.
Dudiék pedig bevették magukat az első, állomással szemközti internetkávézóba, és ott is maradtak egészen estig. A wifi ingyen volt, csak a kávét kellett jóóóó lasssan kortyolgatni.

Mi többiek, városnézést terveztünk. Sajnos elég szürke, kicsit esős idő volt, ráadásul hétfő, így a legtöbb múzeum zárva volt. Az ilyenkor szokásos keressünk egy parkot és töltsük a zöldben az időt stratégia sem jött be igazán. Először még megnéztük kicsit közelebbről is a nagy Péter-szobrot, meg átsétáltunk egy nagy hídon, de a túloldalon a térképen zölddel jelölt foltról kiderült, hogy belépős vidámpark. Oda meg kivételesen nem volt kedvünk bemenni, az időjárás lepunnyasztotta a hangulatunkat is. Elindultunk egy nagy soksávos út mellett, hogy metrómegállót találjunk, közben azonban belefutottunk egy szupermarketbe is. Azért néha jólesik az utazónak a civilizáció eme találmánya is. Odabent meleg volt és föltankoltunk a nagy útra is, hiszen az este induló Bajkál-expressz névre hallgató járművel fogjuk megtenni a híres Transz-Szibéria vasútvonal jelentős részét, ez pedig 3 napot és 4 éjszakát tesz ki. Szóval felkészültünk kajával, bár szokás szerint túlzásokba estünk... egy hétig is kibírtuk volna azzal a mennyiséggel.

Vásárlás után csatlakoztunk a kávézóban Dudiékhoz, mi is megejtettük az utolsó európai e-maileket, elszürcsöltünk egy-egy kancsó teát, majd nyugisan visszaszivárogtunk a vasútállomásra.
Az emeleti váróban ott találtuk Csucsut és Janót, akik elmesélték, hogy Simon megivott 4 kávét egy üveg orosz pezsgővel (azt minek?), úgyhogy most a férfi mosdóban harcol az ingerekkel... Valóban sz@rul nézett ki: monokli, sápadt-zöldes arc, nehéz légzés. Aztán csak lementünk a vonathoz, és az állomásépületből kilépve, a friss levegő végre megtette a kellő hatást. Az expressz melletti üres vágányon végezte a sósavas pepszines kávés pezsgő. Szerencsére ez még jónéhány vagonnal a miénk előtt történt, így nem látta a provodnyicánk (vas-utas-kísérő), mert talán fel sem engedte volna szállni szegényt.
2008. július 28. 23:25 Elindultunk.

Hídnyitás

SztPétervár területi tervezési szempontból kiváló helyzeti energiákkal rendelkezik. Ez most szakzsargon, de mindjárt megmagyarázom, nagyon egyszerű. Azt jelenti, hogy egy adott településnek a működésre, gazdasági előnyökre, fejleszthetőségre nagyon jó esélyei vannak pusztán azért, mert jó helyen van földrajzilag. Hogy még érthetőbb legyen: SztPétervár a tengeröböl partján, folyótorkolatnál fekszik, mely folyó és kapcsolatai mélyen benyúlnak a szárazföldre, így nagy területen valósulhat meg rajta keresztül a vízi kereskedelem, adott esetben pedig lehet vámot szedni, és ettől virágzik a gazdaság (tömören és leegyszerűsítve). Ésszerű volt a hadi flotta központját is ide telepíteni, hiszen Európa felé itt nyílik Oroszország vízi kapuja. A fenti dolgoknak több pozitív következménye is van a bámészkodó túrista számára:

1. A város tele van fiatal, egyenruhás, helyes matrózokkal ;)
2. Van sok víz, amin lehet hajókázni, és a mikroklímát is javítja.
3. Van sok szép híd, amiről lehet bámészkodni.
4. Van sok szép hajó, amit lehet bámészni (rajta vannak a matrózok is).

Az ám, de a sok szép hajó hogy fér át a sok szép híd alatt? Hiszen ha nagy kereskedelem, akkor nagy hajó, a hidak mégis teljesen normál görbületűek. Na, kérem, az úgy van, hogy a hidat fel lehet nyitni! És ezt meg is teszik minden este, mind a harmincvalahány híddal, meghatározott sorrendben és ritmus szerint, hogy a nagy hajók is tovább haladhassanak, és a város forgalma se boruljon föl teljesen. A taxisok pl fejből tudják mikor melyik hídon lehet átmenni, így hajnali fél háromkor sem kell pánikba esnünk, ha éppen akkor jut eszünkbe a város egyik végéből a másikba átjutni. Minden híd különbözőképpen nyílik (középen, vagy a harmadánál, negyedénél), viszont szépen meghagyják rajtuk a közvilágítást (a hídnyitás időszaka pont beleesik abba a rövidke éjszakai sötétségbe, ami nyáron is megvan), és így frappáns éjjeli turistalátványosságot teremtenek vele. A hasznosat a kellemessel. Utolsó éjszakánkon mi is kivonultunk a rakpartra, hogy tanúi legyünk az eseménynek. Még vadvilágos fényességben indultunk neki a partnak (tehát kb. 20h óra magasságában), leszálltunk kedvenc Nyevszkij proszpekti metrómegállónkban, hogy még utoljára sasszézhassunk egyet a sugárúton, a felújítás ugyanis befejeződött (vagyis 4 nap alatt a város egyik legforgalmasabb útjának mintegy 1 km-es szakaszát fullra megcsinálták! csak jelezném a magyarországi útfenntartóknak). Befordultunk kedvenc Pétervári fagyi-templomunknál (mert itt is van olyan színes sokkupolás, mint Moszkvában), mit ad Isten, pont arra menetelt egy századnyi matróz legény! :) Zsuzsi meg én uccu neki, elébük rohantunk feltűnés nélkül, hogy lefotózhassuk őket. Nem maradtunk észrevétlenek, de a srácok is benne voltak a játékban, és amennyire a tempó engedte, pózoltak a masináinknak. :) Néhány méterrel arrébb, sokkal negatívabb fogadtatásban volt azonban részünk. A matrózoktól elkanyarodva, egy kicsi, de széles hídon keltünk éppen át.

Előttünk három fiatal, két (nem éppen izompacsirta) fiú és egy lány haladtak. Egyszercsak a lány elbukott, s bár nem esett nagyot, ülve maradt a földön. A fiúk persze melléguggoltak, ekkor már feltűnt, hogy egyikük sem józan. Valószínűleg a lány is inkább ezért tétovázott a felállással. Nem is igen törődtünk velük, beszélgetve elhaladtunk mellettük mintegy öt méterre. Tényleg nem néztük őket feltűnően, csak arra a néhány pillanatra, amíg megállapítottuk, hogy "jóvan, csak becsíptek egy kicsit a srácok". Egy ilyen pillantást azonban mégiscsak elkapott az egyik fiú, s rossz néven vehette, mert olyan hirtelen ugrott fel, s olyan hévvel indult meg felénk, mint aki egyetlen csapással porrá akar zúzni mindannyiónkat.

Szétrebbentünk, mint a verebek. A következő kb egy-két perc eseményeit szívdobogva egy utcasarokról néztem végig, a többség szintén jó tíz-húsz méterre állt meg valahol, csak Simon, Csucsu, Dudi maradtak a centrumban. Ordibálás (főleg az orosz fiú részéről) és néhány ütésváltás követte egymást. A mi fiaink nem akartak verekedni, csak magukat védték érthető módon. Érdekes, hogy pont ekkor senki más nem járt abban az útkereszteződésben, illetve jött egy öreg fószer, de az is csak nézett, nyakát behúzva. A másik srác - valamivel józanabb lehetett - egy idő után próbálta csitítani barátját, az lett a vége, hogy a dühös srác elvette Simon kalapját és odaadta a lánynak, mintha csak azzal visszaadta volna a becsületét, amit mi ("a pillantásunkkal") elvettünk tőle. Inkább nem firtattuk a dolgot, és elszivárogtunk a helyről, amíg a srác a lánnyal foglalkozott. Simon szegényebb lett egy kalappal és gazdagabb egy monoklival. A következő utcasarkon befordulva találtunk egy kis fabódét, benne strázsált valami rendőrféle, de úgyse tudtuk volna megmagyarázni a dolgot. Némileg feldúlva betértünk egy kávézóba és próbáltunk napirendre térni a dolog fölött. De csak oda lyukadtunk ki, hogy mi tényleg nem csináltunk semmi többet, mint rápillantottunk a mellettünk éppen elbukó lányra.

A Pétervári este hűvöse és a hídnyitásra várás izgalmai ("-Mikor nyitják már? -Most fogják, figyelj! -Állítsd be! -Á, nem jó! -Most én. -Add ide az állványt! -Hogy a fenébe kell ezen ISO-t állítani? -Naa, most beálltak elénk! -Menjünk át amoda. -Figyelj, nyitják! -Aztaaa! -Hű, most a másikat is! -Dejóó!") aztán elsöpörték az incidens rossz emlékeit. Simon kékülő monoklija és egyébként is vadiúj fizimiskája (megborotválkozva és rövid hajjal, nagyjából tizenöt évvel fiatalabbnak látszott) inkább a poénkodásra adott okot. Csucsu pedig nekiadta a saját kalapját.

Cári lak 3.

Nem vagyok annyira fantáziátlan, hogy nem tudok jobbat kitalálni és már harmadszorra ugyanazt a címet adom a bejegyzésnek, de ha egyszer ez a legmegfelelőbb, akkor nincs mit tenni.

Ezek az oroszok annyira romantikusak, de tényleg! Én nem hittem volna, hogy a vodkától hajtott usankába bújtatott fejükben ilyen szép kastélyokat meg parkokat tudnak kitalálni.
Mint például a Katalin palota és egy köpésnyire tőle biztosan szép lehetett a valaha jobb napokat látott (ikszedik) Péter palota is - bár ez utóbbi jelenleg nem fényeskedik annyira.
Ide is egy jó félórányi marsutkázással juthatunk el a központból.
A hölgynek jóval nagyobb igényei voltak, ez elsőre látszik. Az előkert sövényszobrai mögül előszökő hupikék-fehér-arany színekben pompázó épület magabiztosan tölti ki a szemlélődő horizontját. A kékség elsőre vadnak tűnik, de napsütésben, a zöldellő parkkal, tarka virágokkal körülvéve végülis vidám és összetéveszthetetlen alkotója a tájnak. Közelről és belülről pedig számos építészeti remeket fedezhetünk fel a részletekben, ha megnézzük. Mi ezúttal is beértük a parkkal, mert mi már csak ilyen természetbarátok vagyunk :)
Van itt nagy tó, közepén sziget, ahova egy kézikomppal át is lehet hajózni, körben pedig a buzgó alattvalók felépítették a világ egyes csodáit, jellegzetes épületeit "kicsiben", hogy a királynőnek ne kelljen utazgatással elkoptatnia felséges lábait. Azon ne lepődjünk meg, hogy Eiffel-torony nincs, hiszen az akkori világ csodáiról van szó, viszont nincsen Szfinx (pedig sztem jól mutatna egy a tóparton heverészve), és egészen őszintén megvallva egyetlen épület sem volt ismerős számunkra... Ettől függetlenül azért csinos kis házikók szegélyezik az ösvényt, lehet kacsát etetni, fán lógni, padon ábrándozni, lugasban bújkálni, festményt festeni... egyszóval elfogadnám sajátomnak is.

A Péter-palotát gyep helyett derékig érő dzsindzsás övezi. Hátulról cserkésztük be először, de az építményt annyira romosnak ítéltük, hogy először nem is hittük el, hogy ez lenne a palota. Visszamentünk a kályhához és a hivatalos úton szemből megközelítve is ugyanazt a sárga kastélykát találtuk, úgyhogy muszáj volt belátnunk: ez az. Kicsit lehangolóan hatott a korábbi szépségek után, úgyhogy nem is mentünk beljebb, habár működik bent egy kiállítás a tragikus sorsú királyi családról. Remélem csak azért nincs fölújítva, mert eddig más épületekkel voltak elfoglalva a rekonstruktőrök.