Lamiék a tourinfo helyett csak egy rozsdás táblát találtak, de egyébként sem akartunk Irkutszkban időzni sokáig, így a többség visszaindult a vasútállomásra, hogy még ma elérjük a Bajkál-tavat! Simonék, bár biztosat nem tudtak meg a hajókról, mégis úgy döntöttek, vízen közelítik meg a nagy tavat, ezért elváltunk tőlük, és SMS-ben megírtuk a szljudankai hostelnak, mikor érkezünk.
"Az irkutszki vasútállomáson bő negyedórával korábban már teljes menetfelszerelésben állva bámultuk a kijelzőt, de a vágányszám még ekkor sem volt kiírva. És rajtunk kívül még körülbelül 200 ember tett ugyanígy. A percek múltak, s a tömeg egyre sűrűsödött a platformok felé vezető lépcsőkön. Több vonat is késett, ezeket szintén nem írták még ki, mindig csak az utolsó pillanatban. Az egyik vonatot bemondták, és néhányan valóban elindultak, ők azonban közel sem voltak a többség. Gyanús volt, hogy mindannyian egy vonatra várnak, arra, amelyikre mi is.Elfáradtam a hátizsákok súlya alatt, így leültem a lépcsőre, s ez nem is olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Hátamon egy 20 kilós hosszúkás csomag, rajta polifoam, elölről 10 kilós kishátizsák, kezemben láthatósági Lentás szatyor - utóbbi már kissé meggyötört állapotban (Pétervártól utazik velem). Szóval egyhelyben állni mindezekkel, az rendben van egy darabig. Ülni sem rossz, ha van minek nekitámasztani a nagyhátizsákot (a lépcsőn nincs). A pozícióváltás viszont! Szinte Fekete Laci ereje kell, és egy balerina egyensúlyérzéke, hogy a megfelelő erőkifejtéssel előre és fölfelé tudjuk emelni magunkat és függelékeinket. Vigyázni kell, hogy ne legyen túl kicsi a lendület, mert azzal csak reumás hintalovat tudunk utánozni. Viszont túl nagy se legyen, mert akkor gyorsan a lépcső alján találhatjuk magunkat, de nem kifejezetten a kívánt pozícióban.
Szóval üldögélek így, fejem hátravetve, hogy még éppen látom a kijelzőtábla azon sorát, amelyen a mi vonatunk van kiírva, köröttem társaim és a 200 orosz szinte rajtpozícióban. Aztán egyszercsak a bemondóból kihallatszik a Szljudanka név, és az embersereg felgyűrődő hullámként tornyosul fölém és igen gyorsan közeledik. Nem kell lendületet vennem, elsodornak, de el sem bukom, olyan sűrűségben vesznek körbe. A tömegből valahonnan Dudi kiált: "-Négyes vágány!!!" Nem mintha lenne más lehetőségem, de legalább tudom, hova sodródom. A peronra érve lazul a tömeg, megtalálom hátizsákos társaimat és együtt várunk. A vonat ugyanis további tíz percet késik. Viszont legalább tömve érkezik :P Csak pár megállóval később jut ülőhely mindenkinek. Az út további szakasza viszont több csodálatos természeti jelenséggel is megajándékoz."
Posts
