Másnap reggel a szimpatikus sofőr egy kevésbé szimpatikus, de jámbor lelkű társával együtt a megbeszélt időpontban a hotel előtt várakoztak, élére vasalt nadrágban, hófehér ingben, illatos, tisztára mosott, öregecske, de minden luxussal felszerelt autókkal. A mienkben pl. (VW Santana) az anyósülés fölötti napellenzőben nem tükör volt elrejtve, hanem egy LCD-s DVD lejátszó! Bocsika. Az út unalmasabb részein (40 km/h-s átlagsebességgel azért volt néhány hosszú kihalt rész) pedig a nyelvi különbözőségek áthidalására legalkalmasabb Tom&Jerry epizódokat néztünk :) A városból kikeveredve, ahol meglepő módon volt egy 10 perces dugó is, még meglepettebbek voltunk, amikor nem gyorsultunk 50 km/h fölé. Mi több, egy egészen kihaltnak tűnő - szántóföldek közt, fasorral szegélyezett, alacsony forgalmú, jó minőségű- útszakaszon újra 40-re lassított emberünk. Ekkor már neki is föltűnt kérdő tekintetünk, és elmagyarázta: trafi van az úton. Nem igazán hittünk neki, de egy perc múlva tényleg ott állt a rendőrautó és a háromlábú az út szélén. A trafit elhagyva újból elértük a 45 km/h-s álomhatárt, de már nem csodálkoztunk, csak egy kicsit izgultunk, hogy még világosban odaérjünk célunkhoz.
A síkságból lassacskán hegyek emelkedtek ki, egy hegyi úton pedig megálltunk technikai szünetre. Ekkor valahonnan odakeveredett egy angolul beszélő ipse a völgyben meghúzódó faluból és megkérdezte akarunk-e megnézni egy 500 éves falba vájt kunyhót, az öreg - mutatott egy bácsira (aki szintén 500 évesnek látszott) szívesen megmutatja, tök ingyen van. Persze, akartuk. Néhány métert kellett csak egy kis ösvényen felkapaszkodni, zsebkendőnyi napraforgó kerttel mellékezett odúját büszkén mutogatta fogatlan, de vidám tulajdonosa. Nézelődtünk, fotózkodtunk, aztán hirtelen ellepett minket néhány asszony és egy seregnyi kisgyerek, akik ártatlan tekintettel és koszos kis 
arccal kínálgattak kézzel készített különböző függőbigyulákat 3-5 yüanos áron. Persze, vettünk néhányat, nehéz volt nemet mondani, de aztán mégiscsak visszamenekültünk a taxikba és folytattuk utunkat.A függőkolostorhoz (Xuan Gong Si, a Heng Shan hegyen) érkezve a taxikat a parkolóban hagytuk. Nagyon szép, érdekes hely. Valóban, félig a sziklába vájva, félig abból kiemelkedve kapaszkodik a keskeny, de hosszú, többszintes épület magasan a függőleges hegyoldalban. Állítólag azért építették így, hogy senki és semmi ne zavarhassa a vallás gyakorlását.
A parányi szobákban két vallás szobrai is csücsülnek. Ám békéjüket manapság csak a záróra biztosíthatja, ugyanis papok helyett ma többszáz turista látogatja naponta a helyet. Utólag visszanézve csodálkozom, hogy a keskeny fafolyosókon egymás sarkába lépő tömeget hogyan bírja el az egyszerű faszerkezet. A kínai műemlékvédelem annyiból áll csupán, hogy néhány táblára kínaiul és (vicces) angollal kiírják: Vigyázz rá! Ne nyúlj hozzá! A szabály betartására nem ügyel senki. Létszámkorlátozás sincs, pedig egy ilyen híres, ám tk. nem túl nagy alapterületű helyen szerintem nagyon is kellene.
Második célpontunk a fapagoda (Yingxian-ban található) volt. Ez is egy leg: a legöregebb és a legnagyobb favázas pagoda. Állítólag egyetlen szög nélkül, tisztán ácsmunkával épült majd' ezer évvel ezelőtt. Lami persze csak azért is csomót keresett a kákán, és talált is szöget a fában, de tudjuk ezt be a rekonstrukciónak. Az ötszintes épületbe nyikorgó falépcsőn fel is lehet kapaszkodni, a közepében Buddhák ülnek (nahát!), de kivülről, akárcsak a Szt. István bazilika, körbejárható és nagyszerű a kilátás a városra. Itt is ki van írva, hogy No photo!, még élő teremőr is üldögél a buddhák mellett, ám ő éberségét elmélyült olvasással leplezte, úgyhogy Let's photo!/Ám, mielőtt bárki műemlékrongálással vádolna, megjegyzem: ezek a buddhák nem voltak semmiféle fény és páravédő üveg alá rejtve, hanem ahogy ezer éves odarakták őket, pont úgy mosolyognak ma is. Olyannyira úgy, hogy a por sincs letörölve róluk (bár lehet, hogy éppen ez a védőréteg). A No photo felirat tehát nem a fényvédelem miatt van kirakva, hanem azért, hogy képeslapot vásároljon a naív turista./
Estére, kellemesen elfáradva értünk vissza a hotelhoz, kifizettük a taxisokat, akik egész nap hűségesen hordoztak minket. Szimpatikus sofőrünk sajnos ekkor gyorsan távozott, pedig másnapra is megbeszéltünk volna egy túrát. Ottmaradt viszont a másik, aki előkerítette egy angolul kicsit beszélő nőrokonát, akivel így letárgyaltuk, hogy holnap egy harmadik sofőrrel furikáznak minket. Az angolul való komunikációval viszont az a baj, hogy abból mi mindig csak rosszabbul jöhetünk ki, mintha szimplán "kínaiul" tennénk ugyanezt. Legyen szó étlapról, szállodáról vagy taxiról, az angol mindig drágább, mint a kínai.
Még egy gyors mosodai akció belefért (volna) a napunkba. Ezért elindultunk, hogy felkeressük az előző napi séta során látott mosodát (a hotelban csak nagyon drágán vállalták volna), ki-ki a maga kis szennyesét zacskóba gyömöszölve. A helyesnek vélt úton azonban fél óra gyaloglás után se találtuk az üzletet. Mivel főleg én vezettem a társaságot ("De, esküszöm, hogy láttam, itt kell lennie valahol! Ti is láttátok, még mutattam is. Nem emlékszetek?"), újabb húsz perc után már kezdtem kínosan érezni magam. Aztán már nem volt miért, ugyanis egy kivételével mindenki leszakadt mögülem, valószínűleg visszafordultak... Én azonban nem adtam föl, arra gondoltam, talán nem is ez az út volt, hanem egy keresztező nagy út, ezek olyan egyformák. Ezért befordultunk egy helyesnek vélt irányba. De az sem volt az. Újabb és újabb nagy utakon túráztunk, nem akartam elhinni, hogy nem találok vissza egy helyre, ahol már jártam. Végül két órányi bolyongás után sikerült egy annyira kihalt utcába eljutni, hogy inkább taxit fogtunk, vigyen vissza a vasútállomáshoz. Csak ekkor tűnt fel, hogy valójában már a hoteltől induló első 50 méteren elrontottuk az irányt. Ugyanis a sugárban kiinduló utak közül rossz úton indultunk el, majd a későbbiekben attól mindig csak távolodtunk... Sebaj, már csak egy út maradt, de azt már csak másnap teszteljük, mára elfáradtunk.
Posts
