Még itthon szóba került, hogy tulajdonképpen minket érdekelne Mongólia, ha csak egy kis időre is, mert a végtelen mongol sztyeppéken lovaglászni, kumiszt inni, és közben hátrafelé nyilazni a Nadaam fesztiválon mindenképp csak menő lehet. Mivel az indulás előtti utolsó napok – természetesen az előzetes terveknek megfelelően – totális káoszba fordultak, a mongol vízum igénylését határozatlan időre elnapoltuk, és végső elkeseredésünkben már azt latolgattuk, hogy bizony-bizony kénytelenek leszünk megkerülni őseink hazáját. Hál’ istennek, egy moszkvai internetkávézó és a google mindenhatóságának köszönhetően kiderítettük, hogy egy akkora országnak, mint az orosz, több nagykövetség is dukál – az ország különböző részein – , és ezekből az egyik épp Irkutszkban van, ami nekünk pont illeszkedett a fő csapásirányba. Cím nyomtat, felír, lefotóz, több különböző táskazsebbe eltesz, ki tudja, milyen körülményekre számíthatunk a transz-szibériai vonat után.
Irkutszkról nagyjából annyit tudtunk, hogy kozák lovasok alapították egy cölöpvár építésével néhány száz esztendeje, hogy ide is menekítettek hadiüzemeket a német hódítás elől a II. világháborúban, és hogy az egyik dédapám itt volt hadifogoly a ’20-as években. Neki akkoriban két évig tartott – Omszkon, Moszkván, és Szentpéterváron keresztül – hazajutni kishazánkba, nekünk szerencsére nem nehezítette utunkat a katonaság illetve az elfogatási parancs, valamint mi lovas szekérnél egy pár szinttel komolyabbat is használhattunk, így a hétfő esti vonatindulás után szűk 3,5 nappal, péntek reggelre már meg is érkeztünk burjátföld egyik központjába, az Angara partjára.
Az aznapi terv nagyjából annyiban kimerült, hogy megkíséreljük megszerezni a vízumot, minden más csak ajándék lehet. Ulitsa Lapina, ha jól emlékszem, és mikor ezt elmondtuk a taxisnak, már tudta is, hogy mi bizony mongolkodni szeretnénk Mongóliában, és tűzpiros Zsigájával elrepített minket a követség elé. Az útviszonyokat kis jóindulattal elfogadhatónak tituláltuk, de olyan elborult dolgokra azért nem voltunk felkészülve, hogy a kátyúkat nem befoltozzák, hanem keresnek egy megfelelő méretű betonlapot, és ráteszik. Bizony, mikor néha hősünk nagyvonalúan elnézett egy-egy ilyen tömb felett, csak a jószerencse mentett meg attól, hogy ne harapjuk el a nyelvünket, vagy repüljünk ki a legelszántabb román Dacia házituningokat meghazudtolóan beleszerkesztett tetőablakon. A végösszegre már nem emlékszem, nem volt drága, de azt nem teljesen bántuk, mire végre kiszállhattunk a kocsiból.
A követség maga egy teljesen átlagos pesti belvárosi bérházzal hasonlítható össze, ellenben az ajtó teljesen átlátszó üveg volt, jól meg is lepődtünk a high-tech megoldáson. Belépés után láttuk az őszinte megdöbbenést az ügyintéző kisasszony arcán, de azt leszámítva, hogy nem volt semmilyen közös nyelv, amin beszéljünk, egész gördülékenyen ment egy darabig az ügyintézés. Papírhalmok töltögetése, aláírogatás, szokásos. Még azzal sem tudott minket zavarba hozni, mikor igazolványképet kért, a Kálvin téri fotóautomatának köszönhetően nem tudott rajtunk kifogni, gyanúsan jól haladtak a dolgok.
Miután már csak a papírok leadása volt hátra, döbbent rá a kisasszony, hogy mi bizony egy büdös petákot nem fizettünk eddig, pedig ez egy viszonylag fontos része az igénylésnek. Valami megmagyarázhatatlan dolog miatt náluk egyáltalán nem lehet befizetni semmit, de adott néhány új papírost kitölteni, és elmutogatta, hogy néhány saroknyira van a bank, ahol a követség tartja a számláit, oda kéne elbattyogni. Időközben – a közös szenvedés összehozza az embereket – megismerkedtünk egy svájci lányzóval, aki hasonló nyelvi és anyagi problémákkal küszködött, mint mi. Közösen megtaláltuk az ominózus bankot, de az eddig sikerrel legyűrt nyelvi korlátok itt már leküzdhetetlenné váltak – visszakérdezett a pult túloldala. Fogalmunk nem volt arról, hogy mit szeretne, a kézzel-lábbal hadonászás sem működött, keríteni kellett valakit, aki segít nekünk, különben, ha csak a pultos kisasszonyon múlt volna, a büdös életbe’ nem szerzünk vízumot. Valamelyik nagyon sokadik ember, aki megkérdeztünk, végre beszélni kici ángolt, de ez több is volt, mint amire számíthattunk. Befizetés, vissza a nagykövetségre az újabb papírköteggel, ahol végre leadhattunk mindent, közte az útlevelünket is, ami azért nem csalt túl őszinte mosolyt az arcunkra – az utazónak az útlevél a második tüdeje. Trigyény, mondták, azaz három nap múlva már mehettünk is a kész, egész oldalas csudapasszunkért. Mindez, taxival együtt kb 14.000 forintunkba fájt, így még olcsóbb is lett, mintha itthon csináltattuk volna.
Dolgunk végeztével beültünk a közelben egy kávézóba (valószínűleg a legdrágábba egész Kelet-Oroszországban…) a svájci leányzóval, akiről időközben kiderült, hogy bringás. Nem mondom, én is szeretek tekerni, de elég jelentős összeget kéne ahhoz kapjak, hogy Svájcból elinduljak, és persze el is jussak biciklivel Szibériába. Többen indultak eredetileg hónapokkal ezelőtt, de a többiek puhányok voltak, és Moszkva környékén feladták. Ő Kambodzsáig akar legvégül eljutni, és mivel a főnöke még negyedennyi időre sem akarta elengedni, ezért inkább felmondott, hogy nyugodtan nyomathassa a kilométereket.
Irány Mongólia!
Posts
