Reál és bölcsész kultúrálódás

A túlparton magasodó egyik épület a Lomonoszov Egyetem, és mint minden rendes egyetemhez, ehhez is kapcsolódik campus. Zsuzsit idézve (csak hogy lássátok, nem csak az én véleményem), a campust egyetlen szóval lehet jellemezni: "hatalmas". Hátulról közelítettük meg, hogy szépen bejárhassuk. Ottjártunkkor nem volt nagy nyüzsi, úgy látszik az orosz hallgatóknak sem hobbijuk a nyarat az egyetemen tölteni :D Egyetlen hely volt, ahol nagyobb tömegű, főleg hímnemű fiatalságot találtunk: az internetkávézó. A nemi egyöntetűségre a szomszédos kollégiumnak látszó épület kapuja fölötti felirat adta meg a választ, amelyből egy szót tudtunk értelmezni: inzsinyér - azaz mérnök. Szegénykék...
Már térdig kopott a lábunk, amikor elértük a központi épületet. Az égbeszökő toronyról közelről alig sikerült olyan képet csinálni, hogy az alja meg a teteje is benne legyen, a csúcsán a vörös csillag és a közelében virító sarló-kalapács azonban szabad szemmel is jól kivehető. Bemenni sajna nem sikerült, pedig megpróbáltuk :P
Az épülettől kiinduló flamingó-forma spriccelőkkel teleszórt hosszúkás szökőkút mentén újra a Moszkva-folyónál lyukadunk ki. Ezúttal egy kiépített (értsd: szuvenírárusokkal és büfékocsival felszerelt) kilátóból panoramálhattuk a szemközti városrészt, előtérben az olimpiai parkkal.Ajánlom itt felszerelkezni képeslappal, matrioskával, hűtőmágnessel vagy zászlócskával, mert választékban bőségesek, árban pedig reálisak.
Aztán visszametróztunk a belvárosba, és az Arbat utcán sétálgattunk. A hangulatos ulica afféle "művésznegyed", van utcai portréfestő, kardnyelő, zenészek és hírességek csillagai alkotta utcakövek. Itt ért minket az este és itt adták meg magukat az egész napos talpalás után lábikráink, úgyhogy haza- és aludni tértünk. Én -speciel- másnap ugyanabban a pózban ébredtem, ahogyan este elfeküdtem. Asszem elfáradtunk egy cseppet.

Síri csend és bóklászás

Július 22.
Ma megpróbáltunk behatolni a szűz...
-ek kolostorába. De nem sikerült. Ugyanis éppen nem volt látogatási idő. :P A kolostor mögött azonban van egy nagyon érdekes és izgalmas sírkert. Érdekes, mert itt vannak eltemetve Oroszország nagyjai közül jónéhányan. Izgalmas, mert egyetlen sírkő sem hagyományos. Vannak egész alakos- és mellszobrok, vagy az elhunyt foglalkozását, kedvenc tevékenységét formázó kövek, vagy olyanok, amelyek az elhalálozás körülményeire utalnak. Itt bóklásztunk egy órácskát, de aztán innen is kiraktak minket. Nem tiltakoztunk, ennyi nagy orosz szellem között - nehéz éjszakánk lett volna.

Innen már csak egy lámaköpésnyire van a moszkvai olimpiai park. ;) Ott a helyünk! Már csak egy 2 x 4 sávos közúton kellett valahogy átjutnunk. Aluljáró nem látszott a közelben, ezért a Simon módszert választottuk: határozottan előre. Háát, az adrenalin szintüket ugyancsak megemelte az átkelés, minek következtében figyelmen kívül hagytuk a park bejáratánál lévő tiltótábla néhány pontját, és igenis mulatoztunk és őrültködtünk. Következmények nélkül megtehettük, mert rajtunk kívül alig néhány kóbor lélekkel találkoztunk a sétányon. Valaha szépen gondozott virágágyások alkották a tengelyét, de ma már magasra nő a fű körülöttük, mire újra lenyírják. A sétány túlvégében már a Moszkva folyóba ütközik az ember, a rakpart kellemes sétát ígér. Megcéloztunk egy "közeli" hidat, hogy átkeljünk a folyón. Közben a túlpartról szembekanyarodott velünk egy műlesikló sánc, amelyről úgy tűnt, ha igazán jól elrugaszkodik a versenyző, egyenest az innenső parton levő atlétikai stadion közepén landolhat.

Szóval mentünk, mentünk, mentünk... Említettem már, hogy Moszkvában másképp mérik a távolságot? "A híd túl messze van" - jutott eszembe félúton. Határozottan elfáradtunk, mire odaértünk. Úgyhogy nem is mentünk át rajta gyalog, hanem felszálltunk a metróra. Tudni illik, a híd egyben metrómegálló is. Pont végigér rajta egy földalatti szerelvény, amely jelen esetben vízfölötti volt. Ja, kérem, így is lehet. Minek furkáljunk, ha egyszer már megvan a híd! Egy megállót utaztunk... sacperkábé hat és fél percen keresztül! Moszkvában hasznos dolog a metró.

Vörös naplemente

Július 21.

No, a rövid intermezzók után lássuk a medvét! A medvét Lami vette észre a Vörös tér kapuja előtti téren egy szuvenírárus asztalán. Ott volt ő, Misa mackó, az 1980-as moszkvai olimpia kabalaállata, egy vörös színű pólón! Több se kellett Lamikának, s rávetette magát a ruhadarabra. Még az se tartotta vissza, hogy alkudozni kellett az eladóval. A marketing-eseménynek mi többiek is nagyon örültünk, mert Lamiék tényleg fejenként 2 pólóval indultak el Magyarországról, és hamarosan problémássá vált volna az együttalvás. :P

Misa mackóval kiegészülve tehát végre megcsodáltuk a Vörös teret, ami eredetileg a Szép tér nevet viselte, de mivel ennek hangzása nagyon hasonlít (krásznájá (nőnemben)), színeiben pedig tényleg inkább vörös, mindenki így kezdte el emlegetni, ezért átkeresztelték a teret. A tágas, macskakővel kirakott, téglalap alakú tér egyik végében egy nagy vörös (Kazány?) katedrális áll, szemben a színes, hagymakupolás Vaszilij Blazsenij székesegyház, vagyis A Fagyi! Balra a díszesen kivilágított GUM áruház, jobbra a Kreml vörös fala, árnyékában szelíden húzódik meg a meglepően egyszerű fekete márványból készült építmény: a Lenin mauzóleum. Egyáltalán nem volt körülötte tömeg, sem különösebb őrizet. Úgy látszik ma már nem akkora szám az öreg színe elé járulni. Bár az útikönyv szerint a házasulandók egyik kötelező fényképezkedősi helye, vagy ez a szokás is kiment a divatból, vagy ma éppen nem házasodott senki. A téren kívül viszont Leninnek öltözött mutatványossal lehetett -persze pénzért- fényképezkedni. Hát, így múlik el a világ dicsősége...

A Kreml egyik hosszanti falának tövében kedves park nyúlik el, közepén sétánnyal, melyet széles virágos-füves sávok kísérnek. Látnivaló még itt is akad. Például egy régi hidacska, amely az egykori vizesárkot tápláló folyócska fölé épült. Ma már se árok, se folyó, de a hídra föl lehet menni. Egy szakaszon a Moszkvához hűséges városok emlékkövei vannak, ennek Vörös tér felőli végében pedig az ismeretlen katona emlékműve, öröklánggal és élő díszőrséggel.

Nem messze a parktól, egy hatalmas, fehér falú, arany kupolás ortodox templom áll, a Megváltó Krisztus Székesegyház. A templomnak és a helynek igen érdekes története van, nekünk Simon - a moszkvaszakértőnk mesélte el. Az eredeti templomot szabadkőműves jelképek borították volna, de a cárcsere a terveket is átrajzoltatta, immáron neobizánci stílusúra (a konstantinápolyi Hagia Sophia mintájára). 44 éven át épült a gránittal és carrarai márvánnyal díszített hatalmas építmény, hogy aztán 48 év múlva a Szovjetek Palotájának helyet csinálva fölrobbantsák. A Palota végül mégsem épült meg, a kiásott alapokat viszont elöntötte a víz (a közelben folyik a Moszkva-folyó), hát csináltak belőle szabadtéri uszodát.
A rendszerváltás aztán helyt adott az Egyház kérelmének, és mindössze tíz év (!) alatt újraépítették szinte eredeti formájában a székesegyházat. Valóban gyönyörű és méltóságteljes épület.

Mivel jókor délután járt már az idő, mikor mindezeket megnéztük, a lemenő nap sugarai sok izgalmas játékot kínáltak a csapat fotózás iránt elfogódott tagjainak. Úgyhogy elég a töriórából, lássuk inkább a képeket! (Képekben...)

A moszkvai központi vasúti jegyiroda

A címben nevezett hely külön bejegyzést érdemel, sajnos.

Mint már említettem, az első kísérlet teljes kudarc volt. Pedig akkor még segítségünkre volt Elena is, főleg nyelvtudásban. Habár nem tűnt nagy feladatnak, hiszen előre összeírtuk, mely vonatokkal, mikor és hányan szeretnénk utazni... de: hogy az utazás a lehető leggazdaságosabb legyen, Citystar jegyet (http://citystarticket.blogspot.com/) vásároltunk. Ez egy alapjegy, amivel másodosztályon a megadott időintervallumban és a megadott két állomás között (pl Szentpétervár-Vlagyivosztok) tetszőleges számú átszállással lehet közlekedni. És csak kiegészítő díjat kell fizetni, ha alvókocsiban akarsz utazni (ami olcsóbbra jön ki, mint a teljes árú jegy). És pontosan ITT volt a kutya elhantolva! Mert megvehettük volna interneten is a vonatjegyet előre, ha nem akarunk alvókocsival utazni, de azzal akartunk. Mert ha sokat kell utazni egyhuzamban (több, mint 6-8 órát), akkor érdemesebb azt éjszaka a vonaton eltölteni, így az értékes nappali városnézésre, hegymászkálásra való órák nem vesznek kárba.

A délelőtti küldöttség a következő hírekkel tért vissza: a kinézett vonatokon nem feltétlenül van hely számunkra, és még így is valószínű, hogy kb 3-4x annyiba fognak kerülni a jegyek, mint terveztük. :/

Ugyanaznap délután már mind a tizenegyen körbeálltuk a nemzetközi jegyeket kiadó ablakot (hja, kérem, Oroszország akkora, hogy belföldön belüli nagyobb távolságra már nemzetközi jegy kell), és próbáltuk meggyőzni a bent ülő marcona hölgyet, adjon nekünk olcsó jegyet.
Nem adott.
Hogy ne legyen hiábavaló az ottlétünk, egy adagnyi Szentpétervárig szóló jegyet azért mégiscsak megvettünk. Az eredeti terv szerint a csapat egy része Pétervárra, a másik fele pedig az Urál-hegység felé vette volna útját Moszkva után, hogy aztán Novoszibirszkben újra találkozzunk. A további próbálkozásokat másnapra hagytuk. Ugyanis egy-egy kiszemelt vonat ellenőrzése, hogy van-e rajta megfelelő osztályú és számú jegy, kb 10 percbe tellett, a fél életünket mégsem akartuk ott tölteni.
(Megjegyzés: Amikor már megvolt a konkrét vonat és hely is akadt rá, még mindig további 10 percbe telt a 4-5 főnek való jegy kiállítása, ugyanis névre szólóan és útlevél alapján egyen-egyenként felvitt adatokkal készítették.)

Másnap (július 22.) már reggel első utunk az irodába vitt. Ezúttal másik hölgy ült az ablak mögött, ő sokkal segítőkészebb volt.
Sőt, felfedeztünk a várótérben egy érintőképernyős számítógépet, amiről kiderült, hogy afféle "Elvira" van rajta, vagyis vonatos tudakozó. És egy fiatal párocska segítségével nagyjából azt is megtudtuk, hogyan lehet használni és mi mit jelent rajta (az orosz kisszótárban nem voltak benne az ilyen speckó vonatos, informatikás kifejezések). Úgyhogy ezek után már inkább azt nyomogattuk, és a hölgyhöz csak kész ötleteinkkel mentünk oda. (Megjegyzés: néha még ez az elvirás és a belső adatbázis sem egyezett egészen.)
Úgy tűnt azonban, hogy tervezett vonatainkra valóban nincsen hely, még hasonlóra sem, csak több nappal később/korábban, így megannyi átgondolás, megbeszélés és sóhajok után le kellett mondanunk nem csak az uráli hegymászásról, de a novoszibirszki napfogyatkozás-nézésről is. Helyette mindannyian együtt fogunk elutazni Szentpétervárra, onnan vissza Moszkvába, majd tovább Irkutszkig (ez már majdnem a Bajkál-tónál van). Igy azonban a vonatjegyek ára sem lőtt túl sokkal a tervezetten.
A kedves jegyirodás nénit délután, a többórányi mosolygós és kitartó velünk való foglalkozás köszöneteként egy rubik kockával jutalmaztuk.

Tanulságok:
1. Beszéld a nyelvet!
2. A vonatjegyet, ha lehet, vedd meg előre interneten!
3. A Citystar jó, de számolni kell vele, hogy nem lehet hozzá interneten jegyet venni.
4. Hosszútávra annál olcsóbb a jegy, minél kevesebb megszakítás van benne.
5. Isteni finom "mindenjóval töltött" óriáspalacsintát lehet kapni a jegyirodához közeli (asszem a Krasznüje Vorota) metróállomás kijáratánál! ;)

Az aktatáskás

Az úgy volt, hogy séta közben egyszercsak megpillantottunk egy ótépé bankot, előterében bankjegykiadó-automatával. Lévén ilyen bankkártyám, de kevéske rubelom, megörültem a dolognak, és megkértem a többieket, várjanak meg, amíg veszek ki pénzt. Illetve valakinek még szintén innen kellett pénz, de már nemtom ki volt az, lényeg, hogy ketten bementünk az előtérbe, kicsit a sarokba álltunk, mert egy fiatal manus még mahinált a masinával (alliteráció!).
Állunk, várunk, csipog a gép, a nem túl magas, de vékonydongájú, kockás inges manus ki- meg berakosgatja a kártyáját. Na jó, persze, van telefonegyenleg-feltöltés, meg egyszeri pénzfelvételre szóló limit, de öt percnél tovább nyomogatni az automatát, az mégiscsak sok. Ránk vártak kint a többiek, de el mégsem mehettünk, mert másik ilyen márkájú bankot találni nem sok esélyünk lett volna ebben a városban. Kettesben elbeszélgettünk ugyan, de újabb öt perc után kezdett érdekelni, mit csinál ennyi ideig a manus. Egy pár lépéssel arrébb lopóztunk hát, hogy mi rálássunk a műveletekre, de még éppen ne legyünk benne emberünk látómezejében.

A következő kép tárult a szemünk elé: a manus egyik csuklójára fekete aktatáska akasztva (nem a kemény változat, csak a sima gyönygyvászon), annak a teteje félig kicipzározva, ugyanebben a kezében egy darabka papír, azon két -egy vastagabb és egy vékonyabb- oszlopban számok. A másik kezével benyúl az aktatáska egyik külső zsebébe, kiveszi a bankkártyáját, berakja a gépbe, ránéz a papírra, bepötyögi a kódot, majd felvesz egy bizonyos összegű készpénzt, s csak úgy a'la natur bedobja az aktatáskába, a kártyával együtt. Majd újra benyúl a táska külső zsebébe, kivesz egy másik bankkártyát, és a mozdulatsor megsimétlődik. Aztán újra és újra...

Miután leesett állunkat alaphelyzetbe raktuk, kicsit hangosabban kezdtünk beszélgetni, hogy az illető vegye magát észre, mert mi mégiscsak sietnénk tovább, meg aztán féltettük az automata készpénztartalmát is, ami erősen megfogyatkozott minden egyes tranzakciónál. A taktika bevált, a manus hátratekintett, mi pedig kényszeredett mosollyal igyekeztünk a tudtára adni: -Igen, rád várunk már vagy negyed órája. A manus ugyanakkor egyáltalán nem jött zavarba, és ha nem is szíves örömest, de odaengedett minket a géphez. Ő pedig újra beállt a sor végére.
A papírfecnin lévő lista alapján legalább ötven különböző bankkártya és a hozzá tartozó biztonsági kód volt nála, és kötve hiszem, hogy mind az ő nevére szólt.
Abban viszont biztos vagyok, hogy életünk egyik legnagyobb ziccerjét hagytuk ki azzal, hogy kilépéskor nem fogtuk közre és vettük ki a kezéből az aktatáskát... Bocs, anyu, túl becsületesek vagyunk.

Metro-politen

Az első jegyvásárlási kísérlet bukását hitetlenkedve fogadó banda úgy döntött, most már akkor nézzük meg mindannyian azt a jegyirodát, mert ha nem ment ésszel (értsd: Lamikáék), majd menni fog erővel. Nagy lendülettel bevetettük magunkat a moszkvai forgatagba!

Első lépésként megközelítettük a legközelebbi metróállomást (Proszpekt Mira - lehet keresgélni a képen, najó, segítek: a barna körön van valahol). Ez uszkve 15-20 percnyi laza sétát jelentett (mondjuk Blaha-Boráros távolság), és mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat. Ja, kérem, ne felejtsük el, ez itt Moszkva, itt másképp mérik a távolságot. Útközben azért nézelődtünk erősen. A főút 2 x 5 (+ parkoló -(!)) sávjában közlekedő limuzinok és városi terepjárók láttán jócskán tátva maradt a szánk. Ez a két kategória a személygépjárművek 70%-át tette ki... Az utcakép egyébként hasonlít a budapesti Hungária körútra, csak persze az út sokkal szélesebb és dugó sem volt rajta :P
A metróállomáshoz érve újabb ámulatokba estünk. Először is a 11 metróvonal miatt. Másodszor a belső kialakítás miatt: úgy tűnt, mintha csak valami középkori kastély folyosóin sétálgatnánk. Aranyozott barokk meg reneszánsz meg klasszicista díszítések, oszlopok faragásokkal, szép boltívek, hatalmas címer (persze vörös csillaggal a közepén), meg fényes csempék körös körül. "Biztonsági" okokból itt sajnos nem lehet fényképezni, állítólag határozott börtönbüntetést is maga után vonhat egy-két lesifotó. Naná, hogy fényképeztünk ;)

Mágneskártyás, forgókaros beléptetőrendszer van. Lehet egy-, tíz-, húsz-, sokalkalmas bérleteket is venni (ugyanúgy mágneskártya, a csipogtató kijelzi a fennmaradó utazások számát). Egy belépés korlátlan számú átszállásra és megállóra érvényes, amíg egy kijáratnál újra le nem csipogtatod a kártyát). Mi fejenként egy tízalkalmas jeggyel simán elutazgattunk a négynapos ottlétünk alatt. Más típusú közlekedési eszközt Moszkvában nem vettünk igénybe, a fontosabb látnivalók mind megközelíthetőek metróval (plusz max 30 perc sétával).
A lenti navigálást Lamira és Simonra bíztuk,elvileg ők tudták, hogy hol kell át/kiszállni. Gyakorlatilag nem. A felszíni mintegy 10 perces tanakodás után azt gondoltuk, csak egy megállóval hamarabb jöttünk fel, meg különben is szép idő van, lesétáljuk. Tényleg szép idő volt... lesétálni is. Mint említettem, Moszkvában másképp mérik a távolságot, mint idehaza. Röpke egyórás városnézést iktattunk a két metróállomás közé. Lami javaslatára elindultunk a nagy tornyos épület felé, mert úgy emlékezett, a keresett metróállomásról kijövet pont azt látta. Az ötlet nem volt rossz, kivéve, hogy 300 méter megtétele után körülbelül még négy hasonlóan magas, tornyos épület tűnt fel a horizonton...
Sebaj, úgyis kellett pénzt kivennünk, és útközben mindenki megtalálta a maga kedvenc bankját. A hazai rubelkészletek igencsak soványkák voltak. Én speciel az összes csepeli júliusra betárazott mennyiséget fölvásároltam. Amikor már a harmadik pénzváltóhoz léptem oda, és kérdezte az alkalmazott, hogy mennyit szeretnék, csak lazán rávágtam: "-Az összeset." Még így is csupán az indulóösszeg tizede jött össze.
Szóval meglett a júnikredit meg a zótépé is, gazdagok lettünk néhány órácskára. (Bár közel sem annyira, mint a fekete aktatáskás manus, aki az automatánál előttem állt a sorban, majd ezt is elmesélem.)

Lami védelmében szólva: tényleg jó irányban indultunk el, és végül meglett a keresett állomás, majd az onnan negyedórás sétára eső vonatjegyiroda is.
Tanulság a moszkvai közlekedéshez:
1. Jól jegyezd meg, melyik állomáson kell leszállni! (Átszállásokhoz egyébként szépen ki van táblázva az aluljáró - igaz többnyire csak ciril betűkkel, és nem kell csodálkozni a fizikai képtelenségnek tűnő irányváltásokon sem.)
2. Sétálni nem tilos, de kell hozzá bizonyos elvakultság és életszemlélet.
3. Moszkvában másképp mérik a távolságot!

Sokan vagyunk, mint az oroszok

A moszkvai vasútállomáson már várt minket Simon egy ismerőse, Elena, aki volt oly kedves és átengedte a lakását négy főnek, ott-tartózkodásunk idejére. Elsőként azonban mindannyian ehhez a lakáshoz mentünk, hogy a csomagokat lepakolva kihasználhassuk a napot városnézésre, és majd csak este szakadjunk szét. Dudi és Bandi egy hostelben foglaltak szállást, a maradékot pedig egy HC-s (www.hospitalityclub.org) vendéglátó várta.
Szépen körbepakoltuk a hátizsákokkal az egyszobás lakás egyszobáját, és mint aki jól végezte dolgát, elheveredtünk a szobában (lásd képek). Illetve előtte még jól elküldtük Simont és Lamikáékat, hogy vegyék meg a következő vonatjegyeket. Jó sokáig elmaradtak (ennek okáról a next post), s mi közben eszegettünk, beszélgettünk, tettünk-vettünk, és kezdtük belakni a helyet. Megfogant a gondolat, hogy tulajdonképpen egészen jól elférünk.
Nappal úgyse vagyunk itthon, este meg szép sorba rakjuk a hálózsákokat, meg van egy nagy ágy... Hát így aztán mind a tizenegyen (mert Illést már a pályaudvaron leadtuk a rokonainak) ott maradtunk Elena lakásában.

Jánost és Bandit, mint főhorkolókat kiküldtük a konyhába aludni. Első éjszaka még Janó is ott aludt, mert az esti tivornya után valahogy nem találta a helyét a szobában. Bezzeg másnap szóvá tette, hogy arra kellett ébrednie, a fejétől mintegy negyven centiméternyire a vízforralóban lobog a teavíz, de hát IJ. Aki éjszaka legény, az nappal is legyen az! :P
Ugyanezen az éjjelen Bandi egyszer csak álmából felriadva és a konyhaszekrény egyik ajtaját felrántva így kiáltott: "- Úristen, lekéssük a vonatot! Ne hagyjanak itt! Be akarok szállni!" Szerencsére a legjobb hálótársat kapta János személyében, aki civilben egyébként pszichológus, és egyszerűen tudta kezelni a problémát, így szólt Bandihoz: "- Hát akkor szállj be!" Mire Bandi: "-Ja, jól van." Majd becsukta a szekrényajtót, és mintha mi sem történt volna, visszaaludt. Másnap reggel semmire sem emlékezett. Szegénynek máris megártott a sok vonatozás. A felriadás egyébként majd' minden éjjel megismétlődött, csak a sztori változott. Egy idő múlva hozzászoktunk az éjszakai mementókhoz, és a néhány másodperces ijedtség után, már lejegyezgettük (főleg János) ezeket a jeleneteket, hátha fény derül valami rég elfeledett szaftos titokra Bandi életéből, vagy netán az ufók rajta keresztül üzennek nekünk.

Jómagam a szerencsésebbek között, a franciaágyon kaptam helyet. Igaz a lábunk lelógott, mert keresztbe feküdtünk rajta, és éjszakánként furcsa mód változtak a szomszédaim. Viszont Lamika is "ágyas" volt, sőt, miután három lánnyal aludt egy ágyban (Melike, Zszuzsi, én), ezt azzal hálálta meg, hogy reggel ágyba kaptuk a tejeskávénkat :) Isten tartsa meg jó szokását!

Szóval sok jó ember kis helyen is... sok. Valamint: hálótársat is tudni kell választani ;)
Utólag is bocsánat és köszönet Elenának mindezért!

Lvovtól Moszkváig

2008. július 20.

Az előző esti viszontagságokra való tekintettel reggeli után alvással folytattam a napot. Simán megtehettem ugyanis csak másnap reggelre érkezünk Moszkvába. Ezúttal igazi kupés alvókocsiban vagyunk, és a társaság is kellemesebb: Mariann és Illés, a negyedik ágy pedig egyelőre üres. A többiek a szomszéd kupékban, és másik kocsikban. (A kupés kocsikban ajtóval zárhatóak a 4 ágyas fülkék és nincsenek folyosói ágyak, csak egy-két lehajtható szék, ha valakinek éppen a folyosón támad kedve üldögélni.)
Délután arra ébredek, hogy fázom. Légkondi van, ami hideg és száraz levegőt fúj (és én csak a lepedővel takaróztam), az ablak nem nyitható :(
"A táj a magyarhoz hasonló, általában elhanyagolt útszegély, akácok, gazok. Kijev állomáson volt egy kis időnk leszállni, levegőzni. Olcsó a sör (kb 250 Ft), így abból is fogyasztottunk (mármint a társaság, nem én), majd miután a mi kupénk lett a klubszoba, egy jó közös kajapusztítást is rendeztünk afféle magyaros-egyetemista-túrista stílusban. Akinek ami bontott, romlékony kajája volt, azzal körbepakoltuk hatunkat két ágyon, és szabadon kombináltuk a sült húst, májkrémet, sajtot, felvágottat, paprikát, főtt tojást, hagymát, kenyeret, áfonyát :) Finom volt.

22:45 (magyar idő +1 óra) Hamarosan elérjük az ukrán-orosz határt. Ott újabb óraállítás lesz és ez nekünk éppen kapóra jön. Az van ugyanis, hogy a vízum igénylésekor 21-ét jelöltük meg belépési dátumként (Lami után szabadon :P). Később kiderült, hogy a vonat 23:30-kor ér a határra. Ez okozott némi riadalmat, az oroszok ugyanis szigorúan veszik ezeket a dátumügyeket. Aztán valaki utánaszámolt az időeltolódásoknak, így moszkvai időben mérve már fél órája érvényes vízumunk lesz. Reméljük a határőrök is moszkvai időben számolnak...

23:00 Megálltunk, valahol.

2008. július 21. (talán) Voknyi méretű zöld tányérsapkában hivatalnokok lépnek a fülkébe, és előbb félrepakoltatnak néhány csomagot (nem-e rejtettünk valakit a hálózsákba?), majd ellenőrzik az útleveleket. Mariann és Illés kék passzportja után az én "vörös" dokumentem adatlapjánál sokat időzik az ipse, hajlítgatja, nézegeti a hologramot. Végül belenyugszik a legalitásba és pecsétel, visszaadja. A pakoltatás közben egy határőr rátapos Illés lábujjára, de már nem fáj neki." Még áll a vonat, várunk az orosz határőrökre, mikor az utaskísérő néni szitkozódva, vörösre felfújódott arccal hozzánkvág néhány kis papírlapot. Illés fordít: -Ezeket már régen ki kellett volna tölteni, pedig kérdeztem, hogy van-e maguknak és azt mondták, hogy van! Most azonnal töltsék ki, mert jönnek a határőrök és minnyájunkat felakasztanak, ha addig nem lesznek kész!- majd elviharzott... a többi magyarhoz.
Hát jól van nna, az emigratio és immigratio szavak között még oroszul is csak egy hang a különbség. Ukrán emigrationk (vagyis kilépési papír, aminek a másik felét a belépésnél elvették) volt, azt meg nem tudtuk, hogy oroszba is kell immigratio (belépési adatlap).
Pont végeztünk, mire odaértek az elvtársak. Ennek ellenére másnap leszálláskor a néni nem viszonozta elköszönésünket. Sebaj, megérkeztünk Moszkvába! :)

Ukrajna

Másnap hajnali 4:30-ra érkeztünk Lvov-ba, nem esett jól felkelni ilyen korán. A vonatról leszállni viszont annál inkább. Az olcsó (nagyjából 700 Ft) szállás+utazás velejárója nem csupán a szűköske élettér, hanem a szintén kispénzű, ám sokkal alacsonyabb képzettségű utazóközönség is.
A tucatnyi magyar egy vagonba ugyan, de azon belül eléggé szétszórva kapott helyet. Illés meg én a hátsó rész utolsó előtti fülkéjében, illetve az ahhoz tartozó folyosói alsó ágyon. A legutolsó fülkében ukrán gyármunkások kisebb hada verődött össze, sokkal inkább kocsmahangulatot indukálva, mint nyugodalmas alvást. Kártyáztak, söröztek, valami rádióból ukrán siratódalok recsegtek, olykor-olykor összevitáztak valamin nem kisebb hangerővel, mint ezt egy rendes fix alapzatú kocsmában tennék. Cigarettázni igaz kijártak a peronra, de minthogy ezt elég gyakran megtették, az állandóan nyitódó-csukódó ajtón át szinte folyamatosan dőlt be az ukrán kátránygőz.
Eléggé bosszantóak voltak, de eléggé sokan is ahhoz, hogy letettem a rögtönzött illemtan óra megtartásáról. Összehúztam magam és a fal felé fordulva aludni próbáltam.

Ez hiba volt. Mármint, hogy összehúztam magam. Nem sokkal később ugyanis arra ébredtem, hogy valaki ül az ágyam végében... Felkönyököltem, próbáltam értelmes arcot vágni, s a félhomályban kivenni, hogy vajh mi is lehet a szándéka a pasasnak. Nem volt szimpatikus.
Először arra gondoltam, talán rossz ágyat foglaltam be, és ez az ő helye, de én nem tudok ukránul, rajta meg látszott, hogy csak úgy tud. Szerencsére Illés sem aludt még túl mélyen és észrevette a szitut. Ő tud valami szláv nyelvet, úgyhogy megérdeklődte emberünktől, mi a lótüdőt keres az én ágyamon az éjszaka kellős közepén?! Kiderült, hogy az övé a felettem lévő ágy, de még nem akar aludni (éjfél körül járt az idő), ezért itt fog ülni. "Höhö-nem úgy van az koma. Ez itt az én ágyam, te meg húzzál föl nagyon gyorsan a tiedre és vágd be a szunyát, vagy nem állok jót magamért! "-volt az arcomra írva. Illés ugyanezt gondolom udvariasabban próbálta közölni az illetővel. De egyikünk se tudta meggyőzni, mi több, kezdett felháborodni, hogy megzavarjuk az üldögélését. Volt vele egy másik seftes is (mindketten nagy kockás nylonzsákokkal érkeztek), az próbálta csitítgatni - hála legyen néki! Ha egyedül van, lehet, hogy átvágott torokkal ébredek... Végül kiegyeztünk egy "kicsit még ül itt"-ben, s jobb híján újból falnak fordultam (a biztonság kedvéért a nyakamon szorosabbra húztam a hálózsákot), de elaludni nem sikerült, csak hallgattam a zajokat, vajon miről beszélgethetnek...
Előbb-utóbb aztán a koma tényleg felállt, elkezdett matatni a saját ágyán, persze közben az enyémen taposva, jött, ment. Aztán valószínűleg csatlakozott a szomszéd brigádhoz, mert többé nem hallottam a hangját, és reggel már nem volt ott se ő, se a csomagja, és én sem vesztettem vért.
A többiek jól aludtak.

Szóval örültem, hogy leszálltunk, bár még nem tudhattuk mi vár ránk a további utazások során. A vasútállomáson sikerült azonnal jegyet váltanunk egy alig 4 órával később egyenesen Moszkvába induló vonatra. Ollé! A szabadidőt pedig sétálással töltöttük el. A város nem tűnt különösebben szépnek, de csúnyának sem, azért látszik némi elmaradottság, de keletibb vidéken Magyarországon is találni hasonlót. Mi, fotósok, játszottunk egy kicsit a hajnali fényekkel, és készült néhány szocfotó is. Az állomáshoz visszakanyarodva találtunk egy piacot, ahol olcsón összevásároltunk néhány zöldséget, gyümölcsöt (áfonya!!!), ki tudja, mikor lesz alkalmunk újra a hazai ízekhez hasonlót kóstolnunk.

A platzkartnyi

A "platzkartnyi" fedőnév az alvós vonatok harmadosztályát jelenti. Az egylégterű vagon fülkékre van ugyan osztva, de azoknak nincs ajtajuk, sem faluk a folyosó felé eső oldalon. Ennélfogva a fülkéket elválasztó falakra vannak erősítve az ágyak, 2 alsó és 2 felső. A felsőkre való feljutást a falak tövében elhelyezett "lépések" segítik, de rutinosabb és jó erőben lévő utazók karral is simán feltolják magukat. Az alsó ágyak alatt egy bádogdoboz húzódik, amibe az ágy fölhajtását követően bele lehet rakni a csomagot. Ennélfogva egész biztonságos, hiszen az ember gyakorlatilag rajta alszik a csomagján. A felső ágyakhoz tartozó csomagtartó viszont csak a szokásos rács. A két alsó ágy között fejnél kis asztalka áll.

A folyosó másik oldalán szintén ágyak vannak, a vagonnal párhuzamosan elhelyezve, egy az ablak alatt, egy meg kb. az ablak fölső harmadoló vonalában. Az alsó ágy érdekessége, hogy három részre van osztva, a középső részből kis origami után asztalkát varázsolhatunk.

Ezekből következően:

• az ágyak rövidek,
• ülve egyiken se lehet egyenes derékkal megmaradni (ha csak föl nem hajtjuk a felső ágyat),
• a felső ágyra jegyet kapó utas csak az alsó ágyas utas engedélyével tud leülni,
  
• a folyosó szűk,
• a kocsiban nappal is sötét van.

Éppen ezért pedig -nyelvtudásunkat megcsillogtatva- rögvest elneveztük a platzkartnyit "csiken szpálnüj vagon"-nak. Az ember ugyanis pont úgy érzi benne magát, mint a feldolgozóüzembe ketrecekben szállított csirkék egy IFA platóján.

Az ágyakhoz tartozik egy matrac, egy párna, egy pokróc és a -többnyire a jegy árában foglalt - ágynemű-csomag is: gyakorlatilag 2 db lepedő (amiből az egyik takarónak, vagy pokrócalátétnek használható), egy párnahuzat és egy törülköző, ez mind ugyanabból a vászonanyagból. Elvileg lezárt zacskóban kapja az ember. Az ukrán vonaton mi nem kaptunk, de őszintén szólva nem is vágytunk rá, a hálózsák (+saját kispárna vagy pulcsi a fej alá) pont megfelelt a célnak, és az ülés sem volt annyira kemény, hogy a kétes faunatartalmú matraccal közelebbi ismeretségbe akarjunk kerülni. Jó helyen volt az a felső rácsokon.

Elhagyjuk a hazát

2008. július 19. 14:25 Nyugati pályaudvar

Egy órával indulás előtt már a pályaudvaron vagyunk. A vonat már benn áll, egy üres fülkét sikerül lefoglalni (nem is nehéz a nálam lévő csomagmennyiséggel). Hamarosan befutnak a többiek is: Lami, Melinda majd Mariann. Anyukám ekkor nyomja homlokomra az utolsó csókot, a peron végéről még remegő kézzel integetünk egymásnak.
Még egy búcsúztató brigád érkezik, élükön Kalózzal, aki minnyájunk kedves ismerőse és sokat próbált útitárs, de most sajnos csak integetni jöttek.

Aztán elérkezik a nagy pillanat, füttyjel, ablakban lógás, szívdobogás, amit otthon hagytunk, az már otthon marad, valakiszólaljonmármeg. Eltelik pár perc, mire meg merjük állapítani: "Hát, elindultunk." Részemről akkor válik izgalmassá a táj, mikor elhagyjuk Gödöllőt (hétköznapokon ugyanis rendesen eddig utazom), búcsút intek az egyetem épületének is.

Na, és hol vannak a többiek? A társulat nagy része a Keletiből induló IC vonatot választotta a határig tartó utazásra, mondván, hogy legalább addig legyenek kényelmesen. Papírkutyák.
Mi viszont addig is edződünk a jó kis műbőr üléseken.
18:34-kor Nyíregyházán utólér minket az IC, mit ad isten, éppen a kettővel mellettünk levő vágányra fut be, és fel is fedezzük a társakat az egyik kocsiban. Lóbáljuk magunkat ezerrel az ablakból, de azok le se *** minket. Ennyit rólatok.

Este kilenc körül megérkezünk Záhonyra, ott már várnak ránk a többiek (örvendezés, ösmerkedés az új arcokkal), fölcuccolunk a kishatárvonatra, azzal átcsapatunk Csopra. Ott átlépjük a határt, majd a túloldalon nézegetjük erősen a menetrendet, mivel is mehetnénk tovább? Ja, mert mehettünk volna Bp-ről egyetlen vonattal Moszkváig, ha két héttel korábban eszünkbe jut jegyet venni, de nem jutott... Nézegetjük, nézegetjük, de semmi biztatót nem találunk, olyannyira hogy a mai nap már nem is indul vonat az állomásról. Ehh.
Azért csak megkérdezzük a pénztárnál is, hátha. És lőn csoda: a pénztáros beszél kicsi magyar! És lőn második csoda: fél óra múlva indul egy vonat, amivel elmehetünk Lvovig (vagy Lviv), az egy nagyobbacska város, onnan több vonat indul. Ráadásul lesz majdnem egy éjszakánk, alhatunk is. Úgyhogy 22:20-kor fölszálltunk a platzkartnyira.

a -1. nap

Naná, hogy elcsúsztunk az idővel, és az utolsó pillanatban lettek beadva a vízumigénylések. :P Á, alig volt para az elmúlt két hét! Még jó, hogy idejében elkezdtem hízókúrázni. A várható viszontagságokra és az utazás végére maradó pénzügyi helyzetemre való tekintettel ugyanis, várható lesz némi súlyvesztés is, ezért úgy gondoltam, itthon hízok, hogy legyen mibő leadni. Nna, pont annyit sikerült az utolsó két hét izgalmai általi idegeskedés és az abból adódó egyéb b-élettani következmények miatt lefogyni, amennyit azelőtt fölszedtem. De megvan, kezemben az útlevél, egy darab orosz és egy darab kínai vízummal, a táska legbiztonságosabb zugába rejtve az olimpiai belépők, hitelkártya, biztosítás... Más igazából már nem is kellene*.

A második újratervezés egy héttel ezelőtt történt, a csapat körülbelül fele úgy döntött, hogy nem Mongólián keresztül, hanem annak megkerülésével lép be Kínába, így több időnk lesz a Bajkál-tónál és nem kell megsürgetni az igényléseket sem. (A további újratervezéseket csak csillagász módra fogom számozni: 1, 2, sok...) Szóval fogom a kincset érő okmányt, és ráhelyezem a szobám közepén egyre dagadó halomra, amely halom a másfél hónapnyi útifelszerelést hivatott megtestesíteni.
Habár rutinos túrázónak és utazónak számítom magam, ilyen hosszú időre és ilyen ismeretlenbe még soha nem kellett csomagolnom. Szibériától a monszunerdőkig, és nagyvárosoktól a hegycsúcsokig azért mégis csak van különbség. Egy ruhákkal megtömött kamiont magam után kötve viszont nehéz lenne felszállni a vonatra.
Szóval hogyan is pakol az ember lánya másfél hónapra? Először sikítva körberohanja a lakást háromszor, hogy "Úristen, most mi lesz?!" Aztán megáll, lecsillapszik, levegő kifúj, és felveszi a töprengő pózt: "-Gondolkodj, Micimackó, gondolkodj!"

Előző este csetelés közben megkérdeztem Janót, ő mit pakolt már be, mire a válasz: "Hát passz, holnap berakok még egy mosást, és aztán majd válogatok." Nem ecseteltem neki, hogy én már két hete gyűjtögetem, hajtogatom, felpróbálom, bepakolom, átrendezem, kiveszem és visszarakom a cuccokat. :) (* ???) Végül sikerült egy 70 literes nagy- és egy 30 literes kicsi hátizsákba belegyömöszkölni mindent, de abba már egy gombostűnyivel több se fért volna. Egész büszke voltam magamra másnap reggelig, amikoris kiderült, hogy a friss kajákat még sehova se tettem el...
Sebaj, nagyhátizsák 17 kg (ez a repülő miatt fontos, hogy 20 kg alatt maradjon - mondjuk hol van az még, de mind1), kishátizsák kézipoggyászon belüli méret, a kajás-zacskó meg majd úgyis kifogy, önsúly 57 kg. Indulhatunk.

Kik vogymuk?

Nos, a csapat pontos létszáma az utolsó pillanatig változott. Voltak ugyebár az ötletgazdák, és az ő barátaik, meg azoknak a barátai, és így tovább. Uszkve 15-20 főnyi erős érdeklődő.

Aztán az első nagyobb érvágást a létszámon az Oasis HongKong légitársaság áprilisi csődje ejtette. Ezzel ugyanis nem csupán a náluk foglalt hazautat jelentő repjegy veszett el, hanem az utazás összköltségét kitevő jelentős összeg is, aminek az újbóli befizetését sajnos sokan már nem tudták vállalni. Persze megindult a harc a pénzünkért, írtunk könyörgőlevelet , de azért annyira naivak nem voltunk, tudtuk, hogy egyhamar nem fogjuk visszakapni a pénzt. Gyors újratervezés, újrakeresés (a kínai vízumhoz ugyanis alapkövetelmény az ország elhagyását biztosító papiros megléte), a fellelhető legolcsóbb új repjegy azonban így is majdnem kétszerese volt az előzőnek :S

Visszatérve a létszámra, volt olyan, akit egyetlen megbeszélésen sem láttunk, csak a haverjai állították, hogy el fog jönni. Bevallom, én addig nem hittem el, amíg a vonaton be nem mutatkoztunk egymásnak, de végülis eljött (bár később többször is eltűnt, de az majd egy következő sztori). És volt olyan is, akit alig egy hónappal az indulás előtt sikerült megfertőzni.
Szóval lettünk tizenketten, de ebből egy srácot "elhagytunk" már Moszkvában, viszont Pekingben csatlakozott egy lány.

1. szabály: Mindenki azt csinál, amit akar. (Semmi sem kötelező.)
2. szabály: Nem várunk senkire.
Ezen (az eddig legalábbis) íratlan szabályok alapján azonban a 12 ember nem mindig mozgott együtt a városokon, de még országokon belül sem. Attól függően, hogy ki mit akart megnézni, szakadtunk több részre, aztán előre megbeszélt helyeken és időpontokban újra találkoztunk. Különösen az ázsiai részen és körülmények között ez persze korántsem annyira természetszerű, mint "holnap 10-kor a Moszkván, az óra alatt" megbeszélni egy randevút, de azért (itt is) bebizonyosodott, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor azt meg tudja csinálni. Bővebben majd erről is a megfelelő helyen.
Szóval mi vagyunk balról jobbra és föntről le: Zsuzsi, Dudi, Melike, Lamika, Husi, Bandi, Janó, Csucsu, János, Csupi, valamint szerény személyem.

Álmok és tervek

"Célunk, hogy 2008-ban a transzszibériai vasúton eljussunk Pekingbe. Közben megnéznénk a világ egyik legnagyobb városát, a világ legnagyobb tavát, egy napfogyatkozást a világ legnagyobb sztyeppéjén és a világ legnagyobb sporteseményét a világ legnépesebb országának legnagyobb városában."

Az egyik gondolat valahol Athénban született, a 2004-es nyári olimpia és a magyar sikerek ünneplésének hevében. A mostani utazók közül néhányan már akkor átélték az olimpia különleges hangulatát, és hogy milyen sokat jelent a sportolóknak a lelátóról visszhangzó RIA-RIA-HUNGÁRIA.
Azt gondolták, ez a buzdítás egy távoli országban is fontos, ha nem még fontosabb.

A másik gondolat valahol Kappadókiában született, a 2005-ös teljes napfogyatkozás ámulatában. A különleges égi esemény egy különleges földi helyszínen, szintén örök élmény maradt a résztvevők lelkében.
Elhatároztuk, hogy napfogyatkozás-vadászok leszünk.

A vonatozásnak régóta kedvelői vagyunk, gyakorlatilag egész Európát beutaztuk a sineken, Grúziától Párizsig, Szicíliától Svédországig . A vonatoknak is akadnak királyai és királynői, az egyik ilyen pedig tagadhatatlanul a Transz-szibériai vasútvonal. Egyszer azzal is fogunk utazni! - mondogattuk.

2008 augusztusában a csillagok olyan különleges együttállást mutattak, hogy ezen fenti gondolatok együttes megvalósulását tették lehetővé.
Tudni illik, a napfogyatkozás központi sávja áthaladt például Oroszországon és Mongólián, a nyári olimpia rendezést Peking nyerte el, ezeket pedig összeköti a transz-szibériai vasút!
Több se kellett maréknyi ifjú léleknek, már tervezgettünk, lelkesedtünk, rajzolgattunk, és közben nevettünk magunkon is: "Höhö, nem vagyunk normálisak!" Mondjuk sose voltunk, és ennek már jónéhány ékes bizonyítéka akad, de az egy másik történet. Most elég annyi, hogy a terv elég vadnak tűnt ahhoz, hogy belevágjunk.

Osztottunk-szoroztunk, számolgattuk a napokat, bújtuk a netet, útikönyveket, s végül jól megprögettük a Google Earth-öt, berajzoltuk az útvonalat.

Pekingig eljutni vonattal Budapestről, akár bő egy hét alatt is lehetséges. A csapatra azonban jellemző a "ha már egyszer ott vagyunk" elve. Vagyis az adott hely lehetőségeinek és környékének maximális kihasználása.
A vasutazás egyik előnye, hogy sok helyen ki lehet belőle szállni, meg különben is, ki akar másfél hetet egyseggel végigvonatozni?! Szóval beterveztünk néhány megszakítást.
És ugyancsak a Pekingből való "hazafelé" útra is, merthogy Hongkongból tűnt a leggyorsabbnak (és legolcsóbbnak) hazarepülni, odáig azonban rengeteg látnivaló akad Kínában.
Így állt össze a nagyjábóli útiterv, már bő egy évvel az indulás előtt. 2008 tavaszáig azonban -mivel jegyvásárlásokat és vízumügyintézéseket csak 1-2 hónappal előre lehet elkezdeni-
nem maradt más hátra, mint spórolni :P