A kultúra mesekastélya

Július 26. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az európai művészetek legkitűnőbb alkotásainak egyik legnagyobb gyűjteménye az Ermitázs. Úgyhogy ezt még a városokénti templom- és múzeumlimiten kívül is kötelező megnézni!

Ezt a napot is sétával kezdtük, mert elvétettük a metrómegállót :P De legalább szemtanúi lehettünk a Nevszkij proszpekt felújítási munkálatainak. Erre a hírös súgárútra is minden Pétervárra látogató eltéved legalább egyszer, a nagyobb nevezetességek ugyanis ennek mentén fekszenek. Mi azonban abban a különleges élményben is részesülhettünk, hogy a Nevszkij proszpektet sétálóutcaként használhattuk. Ugyanis a felújítás idejére lezárták az autós forgalom elől. :)
Szóval elindultunk a sugárútról az Izsák székesegyház felé. A templom középső kupolája kívülről, egy keskeny körfolyosón körbejárható, jó pénzért. A többség azonban kipanorámázta magát tegnap az erődben, így csak Lami és Melinda mentek föl, mi pedig megvártuk őket a székesegyház és a Néva között elterülő parkban. Éppen csúcsforgalom volt ifjú házasokból. Legalább egy tucat párocska és a hozzájuk tartozó násznép fényképezkedett a zöld füvön, és a park sarkában álló Péter-szobornál. Ez az a híres kígyóteltaposós Péter-szobor. Szép időnk volt, és körülöttünk csupa szépen öltözött, reményekkel teli, boldog ember. Romantikával telítve volt a levegő. Kitűnő előjátéka az Ermitázs-beli kirándulásnak.
A pénztárnál és a ruhatárban is hosszú sor állt, de gyorsan bejutottunk. Kifejezetten barátságos tulajdonság, hogy diákoknak ingyenes a belépés!
Túljutva a sorálláson a főlépcső felé vettük az irányt, ám néhány pillanatra megtántorodtunk az aljában. Hatalmas tér, széles, vörös szőnyeggel borított márványlépcsősor, az óriási ablakokon keresztül beömlő fény ezernyi szikrára tört meg a csillogó felületeken. Egyszerűen muszáj volt tátott szájjal körbefordulni legalább egyszer. És fordulás közben magunkra álmodni egy abroncsos-fűzős selyemruhát, loknis hajkoronát. Egy fess úriember rámmosolyog, karját kínálja és felvezet a lépcsőn. A háttérben valahol halk szimfónia dallamai nyomják el a tömeg zsibongását, néhány pillanatra hercegkisasszony vagyok...

A Téli palotából lett óriási múzeum teljes bejárása több napot venne igénybe, így kisebb csapatokra oszlottunk, ki mit szeretne megnézni. Több szinten, többszáz terem és folyosó van tömve a különböző festményekkel, szobrokkal, berendezési tárgyakkal országonkénti és időszakonkénti bontásban. És vannak persze időszakos kiállítások is. Ámulunk és bámulunk, itt-ott belehallgatunk a vezetett csoportoknak magyarázó guide-ok előadásába. Megkeressük Picassót, Rembrantot, mindenki megtalálhatja kedvenc művészeit. De nekem azok a nagy üres tánctermek is tetszettek, amelyekben semmi különleges "apróság" nem volt, csak a gyönyörű mintás parketta, esetleg néhány hosszú oszlop, gyertyatartós csillár, mindez kb 10 méteres belmagassággal.
Mikor zárórát fújnak, még jó tíz percig tart mire visszanavigálunk a ruhatárhoz, ahol néhány fáradt, éhes vándor társunk már ott ücsörög a pamlagokon, lábait pihentetve.
Ez a mese mára.

Az erőd

A szárnyashajó mintegy háromnegyed óra alatt a belvárosba röpített minket. Útközben elhaladtunk a betondzsungel mellett is, amelyet a napokban az otthonunknak mondhattunk, és persze ott volt az a gyönyörű szökőkút is, amelyik a víz közepéből szökik ki, örök fotótéma. Végül pedig elegánsan kikötöttünk az Ermitázs előtt. A nap további részét pedig a tereken, utcákon sétálással töltöttük, mert olyan szép idő volt.

Másnap "korán" keltünk, és több részletben indultunk el a városba, végül mégis összefutottunk a Péter-Pál erőd oldalában olyan délután három körül, és együtt mentünk be. Az erőd egy szigeten fekszik a Névában, két végében egy-egy hídról lehet megközelíteni, mint a Margit-szigetet, csak ez kisebb. Természetesen fallal van körülvéve, de ma már nem szolgál hadászati célokat. Az alacsony, színes épületekben különféle múzeumokat rendeztek be, a (kis) katedrális híres cárok és cárnők sírhelye, szokás szerint rogyásig aranyozva. Tornya Szentpétervár legmagasabb pontja, ennél nem lehet magasabbra építeni a belvárosban. És persze vannak szuvenírárusok, meg kávézók, büfék és kölcsönözhetünk múlt századi kosztümöket. A belépő megváltásakor választhatunk, hány helyre akarunk bemenni, de a teljes belépő két napra szól, így nyugodtan nézelődhetünk, megéri.

Nekem a legjobban két dolog tetszett. A várfalon való sétálgatás: szép a kilátás, ügyes kezű fotósok szép panorámákat készíthetnek; és az űrkutatási múzeum: van szputnyik makett, emlékérmék meg űrkabin. Tiszta játszótér! :D

Később még megnéztük a "Péter házát". Az ácsmester cár ugyanis nem szeretett a fényűző palotákban lakni, hanem épített magának fából egy kétszoba-konyhás, egyszintes kis házikót a Néva partján, valamint kedvenc hajójának csónaknyi modelljét, és azzal "járt be naponta dolgozni" a palotába vagy az erődbe. Csípem az öreget! Ma már téglából köréépítettek egy külső házat, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól, de azonbelül körbe lehet járni és az ablakokon keresztül bekukkanthatunk a cári lakba.
A ház szomszédságában találunk egy nagyobbacska ajándékboltot is. Hűtőmágnest ugyan ne itt vegyünk, mert sokkal drágább, mint az utcán, de a kínálat sokkal bővebb: kristálypohártól az usankákon keresztül bélyeg- és pénzgyűjtemények is kaphatók és még ezer más apróság.

Időzavar

Szentpétervár kellően északra van ahhoz, hogy ennek a ténynek jól érzékelhető következményei is legyenek.
A sarkkörön túlról ugyebár azt tanítják, hogy ott fél éven keresztül nappal van és fél éven keresztül éjszaka. Abba azonban, hogy mi van, teszemazt a budapesti nagyjából egyenletes napszaki kiosztás és a sarkkörökün túli világ eme érdekes elrendezése között, egészen addig nem gondoltam bele, amíg a pétervári délutáni csavargások közben egyszercsak azt nem vettük észre, hogy már este tíz óra van. Éreztük, hogy egyre éhesebbek vagyunk és ma már mennyi érdekes helyen jártunk és sokszor elmondtuk, hogy "Ez is megvan, mégsincs este"... De ebben csak félig volt igazunk.

Egyik szokásos parki fetrengésünk közben pillantottam az órámra (miután Simont kiindulópontnak használva kikeveredtem a kicsiarakásból), és nem akartam hinni a szememnek, amikor az 21:49-et mutatott, holott a nap még éppen csak kezdett alábukni, és a városi forgalom sem utalt semmiféle csökkenést a néhány órával ezelőttihez képest. De a többiekkel egyeztetve is azt találtam, hogy valóban ennyi az idő, nem az én órám romlott el.
Később azt a megfigyelést tettük, hogy ottjártunkkor (július végén), éjjeli sötétség gyakorlatilag fél éjféltől hajnali fél háromig van, ezután pedig villámgyorsan kivilágosodik!
Itt tehát, ha nem is teljes sötét/világos van fél éven át, de alig néhány órányi napszak-különbség. Belegondoltunk, hogy nyáron még csak-csak elmegy a dolog, de télen a pár órás világosság... az nem sok.
Ugyanakkor ez lehet a magyarázata annak is, hogy Péterváron a legkisebb trafiktól a nagyáruházakig szinte mindennek 24órás nyitvatartása van. Jó orosz virtus szerint inkább szembeszállnak a napszakokkal és mindenki akkor megy vásárolni, bulizni, aludni, amikor éppen kedve tartja, nehogymár a természet parancsoljon a muszkának.

Nekünk nehéz volt megszokni, hogy az órára és ne az érzékeinkre hallgassunk időérzékelés ügyében, nem is sikerült. Látnivaló akadt bőven, nézzük még meg ezt is, amazt is, hiszen még világos van, ezért rendszerint csak pár órákat aludtunk, de néhány napig tk. ez az életforma is tartható. Különösen, ha arra gondoltunk, hogy ezt követően lesz bő három napunk, amikor akár folyamatosan alhatunk...

Popeye

Peterhof idilli környezetének elhagyása egyrészt szomorú volt, másrészt korántsem olyan egyszerű. Nem busszal mentünk vissza a belvárosba, hanem szárnyashajóval, hiszen a kert végében ott a tenger, meg ezek a péterváriak amúgy is olyan hajózós népek.

Másodszori nekifutásra sikerült összehalászni a kertben szanaszéledt társaságot, kiálltuk a jegyvételi sort is és boldogan lobogtunk az 1 perc múlva induló járat felé a mólón. Hahh, de a kiszemelt hajó éppen elúszott... Sebaj, a kikötős kollégák integetnek erősen, hogy álljunk a másik "vágányhoz", a következő hajó onnan indul majd. Fél óránként járnak, s mivel szép idő és szép kilátás volt, meg amúgy se siettünk sehova, nem bántuk a dolgot.
Ücsörögtünk a korláton, feküdtünk a betonon, beszélgettünk, napoztunk. Közben jöttek mások is, egyre nőtt a sor a hátunk mögött. Eltelik a cirka fél óra, de hajó sehol. A tömeg egyre hangosabban zsibong és egyre hosszabban kígyózik. Egy csoportnyi kínai túrista és orosz idegenvezetőjük - kezében hosszú nyelű lila zászlót tart "2" felirattal, mindenkit megelőzve mellénk és a korlát mellé állnak. Láthatóan zavarja őket, hogy mi állunk a lánccal lezárt "ajtó" előtt, valamit nagyon magyaráznak, de nem értjük... vagy nem akarjuk érteni.

Végre bedokkol egy hajó, páran kiszállnak belőle, őket kiengedjük, a kínaiak próbálnak jobb pozíciót elfoglalni, de nem hagyjuk magunkat. Néhány matróz sétálgat a hajónál, egyikük ki jön a partra is, ott tesz-vesz, megkérdezzük, hogy mikor szállhatunk be, de kitérő választ ad: még nem lehet, ez nem az a hajó. Mi várunk tovább, a sor nő, a kínaiak beszereznek egy babakocsit kisgyerekkel, most azzal próbálnak előre furakodni. Régi trükk, nem dőlünk be neki, várjanak csak szépen a sorukra, ahogy mások is. Ármánykodásukat nemtetszéssel fogadják a mögöttünk állók is, és egy kisebb csoport körénk gyűlik erősítésként, vitába szállnak az idegenvezetővel. Közben újabb hajó dokkol az előző mellé, és azon keresztül ismét kiszállnak páran. Nincs egyszerű dolguk, a 80 centiméternyi láncos helyért tolongó 14 kínain és 30-40 európai turistán kell átvergődniök magukat. A patthelyzet kialakulása után ismét a faarccal a korlát túloldalán ácsorgó, izomagyú matrózt veszi támadásba a nép. Több, mint egy órája ácsorgunk hajóra várva. Egy középkorú, jól szituált, napszemüveges orosz nő magyarázza a tényt a kopasznak, aki ezúttal sem túl segítőkész. De a nő nem adja fel, egyre emelkedettebb hangon követeli a szolgáltatást. Egy kukkot sem értünk a beszédükből, de nyilvánvaló, hogy a nő oldalán állunk, és hevesen bólogatunk együtt a körülöttünk állókkal. A matróz feje kezd vörösödni, karján és fején kidagadnak az erek. Ekkor válik igazán jól láthatóvá egy vastag forradásnyom a nyakán... ezt valaki már megpróbálta kinyírni... legalább egyszer. A látvány ugyan rémisztő, mégsem rettenünk meg, hiszen lassanként elérjük a 100 főt, Popeye és társai pedig maximum 5-en lehetnek. Ugyanakkor pedig a kínai fronton is tartanunk kell magunkat, akik megpróbálják kihasználni minden egyes figyelmetlenségünket, hasztalan. A matróz végül feladja a szócsatát és visszaszáll a hajóra, a napszemüveges nőt megtapsoljuk. Eltelik újabb tíz perc is, mire visszajön a sebhelyes, és lőn csoda: leakasztja a láncot!

A tömeg meglódul. A kínaiak látván, hogy a láncon esélyük sincs hamarabb bejutni bárkinél is, átmásznak a korláton, sietve átadogatják a gyereket meg a babakocsit, heves csipogások közben, és rohannak a rámpa felé - szánalmas jelenet. Mi nem süllyedünk erre a szintre, bár előttünk is bemennek páran, akik később érkeztek, szépen kezeltetjük a jegyet, és elfoglaljuk a szabadon maradt helyeket, elsőként persze az ablak mellettieket.
A kedélyek lenyugvása után körbetekintve, először nem látjuk a kínaiakat, csak később jövünk rá, hogy ők nem a hajó belsejébe, hanem az elejébe lettek ültetve, ahova a mi jegyeink nem is lennének érvényesek (a jegybódéban mondjuk nem is árultak másfajta jegyet - érdekes). Hát erre volt az a nagy felhajtás, legyenek boldogak vele! :P

Cári lak 2.

Miután jól kinézelődtük magunkat új otthonunk picinyke ablakából, felkerekedtünk, hogy cáribb lakot is lássunk. A lakótelep csücskén álló végállomásról nem csak villamos, hanem "marsutkák" is indultak. Ezek olyan magánkézben lévő kisbuszok, amelyek a városban egy meghatározott útvonal mentén közlekednek, megállójuk nincs, viszont bárhol le lehet inteni ill meg lehet állítani őket, ahol elhaladnak. Az utazás ára fix, amit a helyüket kényelmesen elfoglalva szépen előreadogat a becsületes utazóközönség. Szóval beültünk egy marsutkába, mondjuk fogalmunk se volt róla, hogy merre megy, de mind1. Simon emlékeire hagyatkoztunk, és egyszercsak lehuppantunk róla. Egy vasútállomást kerestünk, ahonnan valamilyen hévszerű járgánnyal kijuthattunk volna Peterhofba. Az állomás meglett, hév viszont csak nagyon sokára indult volna, így némi áfonyázás után inkább kibéreltünk egy egész marsutkát - ami nem is Peterhofba ment volna, de azért könnyen meggyőzhető volt a sofőr. A nagyjából háromnegyed órás kocsikázás alatt sokan pótoltak egy kicsit a múlt esti alvásból, hogy aztán szemünk-szánk tátva maradjon a peterhofi palota arany kupoláiról visszaverődő ragyogó napsugarak fürdette park és szökőkutak látványában. A díszes kapun befordulva gyönyörű előkert fogad, ez még ingyenes - a helyiek biztos ide járnak randevúzni. A hátsó (már a mi szempontunkból legalábbis) kertbe és a palotába külön-külön belépő kell. Mi beértük a kerttel, és a diákjeggyel. Itt fontos megjegyezni, hogy a nemzetközi diákigazolvány kiváltása hasznos dolog. (Érdekes, de azt kell mondanom, Budapesttől keletre több helyen fogadták el, mint nyugatra, beleértve egész Eurázsiát.) Ennek ellenére nem minden diáktársunknak volt ilyen. Azért a csapatszellem és a magyar leleményesség megmutatkozott: 6 db diákkal bevinni 10 embert --> mi sem egyszerűbb, mint hogy kétszer kell sorba állni. :D Egyedül szegény Jánosunkat nem tudtuk bevinni ilyen módszerrel, mert Simonról még csak-csak el tudjuk hitetni, hogy diák, de egy tisztes őszes halánték már árulkodó.
Ilyen szépen bejutottunk a hátsó kertbe, ami még sokkal-sokkal varázslatosabb, mint az első. Itt található a legtöbb egy négyzetkilóméterre eső szökőkút, és nem egy négyzetkilóméter a park területe! Mi több, minden egyes szökőkút különböző! Vannak kicsik, nagyok, egyszerűbbek és rokokósabbak, szögletesek és gömbölyűek, lyukasak és hosszúak, magasra törőek és egészen szerények is. Faluk többnyire márványból vagy mészkőből, szélükön vagy közepükön aranyozott szobrok, vízköpők. Ó, és minden víz a kert végében elterülő tengerbe folyik végül. Itt-ott kis bódékból lehet századeleji, -közepi ruhákat kölcsönözni és abban fotózkodni. Az egész kert egy nagy színes, csillogó, vibráló, cukros, mázas, romantikus egyveleg. Azért én el tudnék benne lenni hetente egyszer, kétszer... :) De valljuk be, néhány óra mászkálás, az újabb és újabb szökőkutak látványa és a habos-babos pompa megcsömörli az ember gyomrát.
Ilyenkor üljünk le egy éppen megfelelő kőre a tengerparton, nézzünk el a messzeségbe a víz fölött, kicsit gondolkozzunk el azon, hogy miért vannak olyan alacsonyan Pétervár fölött a felhők, aztán tekintsünk a hátunk mögötti "udvari forgatagra"... és érezzük, hogy mekkora mázlisták vagyunk!

Cári lak 1.

Tehát nem éppen vörösszőnyeges bevonulásunk volt Pétervárra, de legalább csendesen -udvariasságot tettetve- meghúztuk magunkat a hajnali metrón. Ezúttal is Simon egy ismerőse és annak ismerősének lakása állott segítségünkre az elszállásolásunkhoz. Ezért mondjuk fizettünk némi rubelt az ipsének, de így is olcsóbban jöttünk ki, mintha hivatalos szállást kerestünk volna, A moszkvainál picikét nagyobbacska, másfél szobás 10. emeleti (a ház 15 szintes) kis lakásban kaptunk helyet a külvárosban. (Mintegy 20 percnyi gyaloglásra a metró végállomástól. Később kiderült, hogy van villamos is (méghozzá 6-os), de kora hajnalban annyira "álmosak" voltunk, hogy nem vettük észre.) A lakás koszos volt, a lépcsőház büdös - a földszinten pl. úgy kellett mindig átrohanni a liftig egy (kinti vagy lifti) levegővel, hogy el ne hányjuk magunkat (a véletlenül mégis beszippantott szagminták alapján több elmélet is született arról, hogy mi lehet a földszinti villanyóra-szekrényekben: halott német katona(k), biológiai fegyverraktár, szemétledobó elfelejtett végbefogadója, a "plüsskert" lényeinek egykori tulajdonosai, stb.) - de a miénk! A következő 3 napra legalábbis.

Ja, a plüsskert. Tudni illik, panelházak aljában, a falaktól körülbelül 2-3 méter sugarú területen füvesített/fásított zöldterület szok' lenni, amely a cocialista elképzelések szerint nyilván a 120-150 család zöldterület- és oxigénigényét kiszolgálni hivatott. (Szegény Péter cár, aki civilben ugyebár ács volt, bizonyára azóta is forgolódik a sírjában eme építészeti remekek láttán.) A bizarr elképzelést azonban a kreatív péterváriak még tudták fokozni! A mi házunk aljában azzal fejelték meg a helyi lakosok, hogy a lakótelephez tartozó csökevényes játszóter nyújtotta szolgáltatásokat kiegészítették ezen zöldfelületek beplüssözésével, azaz a bokroktól a fákon át a félgumi-kerítés-szimulációig teleaggatták mindenféle plüssállattal. Talán azt remélték, hogy ebben az egész évben ázó, szottyadó, macskalevizelte plüsskertben majd játszanak a gyerekek... Hát, minket inkább emlékeztett egy korai Hitchcockra.
A kilátás viszont pazar volt! A lepókhálózott ablakból a Balsaja (Nagy) Neva folyó tölcsértorkolatának partjára települt ipari-kereskedelmi, szabadkikötő stílusú panorámája fogadott bennünket: balra nagy víz, jobbra lakóházak, távolban "Lenta" felirat (vagyis a pétervári teszkó), közelben "Baltika" felirat (vagyis a pétervári "borsodi/kőbányai/soproni" (ízlés szerint a megfelelő aláhúzandó) III.kategóriás vendéglátóipari egység), a part mentén pediglen végig-végig hatalmas rakodódaruk és hajóládák.

A Gilbert féle alma

Július 23-24.

Ma éjszaka nehéz szívvel elhagyjuk Moszkvát, és a tömegszállást felcseréljük a jóval tágasabb vonatkabinokra :) Az előbbi bánatunkra, és utóbbi örömünkre előkerül egy fél literes magyar ásványvizes palack... Természetesen nem hazai ásványvizet cipeltem benne idáig, habár színre egyeznek... Nem tudok sokat mondani a további történésekről, mert csak emlékfoszlányok maradtak :P, de valahol összeszedtünk egy amerikába emigrált freskófestőt is, aki szerzett MÉG sört. És nagyon hajnalban érkeztünk Szentpétervárra.
Inkább beszéljenek a képek:

A Kreml

Július 23.

Egy igazán szép és meleg napra ébredtünk. A szokásos reggeli program (vonatjegyvásárlás) után pedig célba vettük az egyik kötelező moszkvai látványosságot, a Kreml-t, vagyis a fellegvárat. Erre is érdemes lelkiekben előre készülni, mert szinte állandó a tömeg, a belépőjegyet is csak hosszú sorbanállás után lehet megkaparintani, és már mondanom sem kell, de a bejárható terület "nem kicsi". Hál'istennek a Kreml egyik része csak az államfők, képviselők és egyéb hosszú fekete autóval érkezők számára járható. A bóklászó turistát felfestett útburkolati, valamint határozott rendőri sípjelek különítik el a diplomata-parciótól.
A másik felében azonban valószínűleg itt a legnagyobb a világon az egy négyzetkilóméterre eső székesegyházak száma, amelyek mellé néhány "kisebb" templom és palota is vagyon halmozva. Az egymástól néhány tíz méternyire álló épületeket bámulva könnyen izomgörcsöt kaphat a nyakunk, amit úgy védhetünk ki, ha az egyes templomokhoz érve még a bejárat előtt elolvassuk kedvenc útikönyvünkből az idevonatkozó passzust. Belül ugyanis újabb szemfényvesztés áldozatai lehetünk, a gazdagon díszített falak, oltárok, hírös sírok láttán. Templom- és történelemfanatikusoknak igazi csemege a Kreml, részünkről azonban a harmadik-ötödik szentség után elfogyott az ilyen típusú kultúrára elkülönített kredit. Valójában már az országos kreditet is kimerítettük, de azért később abban megegyeztünk, hogy Oroszországgal mégiscsak kivételt teszünk, hiszen a területe szignifikánsan nagyobb bármely átlagos európai országénál. A szentképektől besokallt látogató egy bájos kis parkban nyerhet felüdülést, vagy fotózkodhat a hatalmas törött harangnál és a világ egyik legnagyobb vaságyújánál is.
Néhány palotarészben azonban érdekes múzeumokat rendeztek be, ezeket mindenképpen érdemes megnézni. A Fegyver-palotában van a legnagyobb, ide külön belépőt is kellett váltani (külön kapun át csak ide is be lehet jutni, nemcsak a Kreml-n keresztül). Fontos: a belépő meghatározott időintervallumban biztosítja csak a belépést. Mi erről jócskán lecsúsztunk a Kreml többi részének körbejárása miatt. Csak hosszú könyörgés és ártatlan pillarebegtetések árán ("Mi lenni szegény magyar diákok, messziről jönni látni nagy Moszkva. Bocsánat, nem tudni olvasni cirill, nagyon be szeretne menni kiállítás megnézni!") sikerült túljutnunk az egyébként kedves, de szigorú szabályok által működő beléptetőnénin. Megérte a könyörgés: csudiszép porcelánok, fegyverek, eredeti hintók és lovagi páncélok, múlt századi viseletek tömegét lehetett megnézni. A Fegyver-palotán belül van a Gyémánt-múzeum is (külön belépőjeggyel látogatható), ide azonban már elveink nem engedték a belépést.
Inkább kifeküdtünk a parkba és elnyaltunk egy-egy jégrémet!

P.S: Jobb oldalt egy kis dobozban gyűjtődnek ezután az út során látott világörökségek.

Reál és bölcsész kultúrálódás

A túlparton magasodó egyik épület a Lomonoszov Egyetem, és mint minden rendes egyetemhez, ehhez is kapcsolódik campus. Zsuzsit idézve (csak hogy lássátok, nem csak az én véleményem), a campust egyetlen szóval lehet jellemezni: "hatalmas". Hátulról közelítettük meg, hogy szépen bejárhassuk. Ottjártunkkor nem volt nagy nyüzsi, úgy látszik az orosz hallgatóknak sem hobbijuk a nyarat az egyetemen tölteni :D Egyetlen hely volt, ahol nagyobb tömegű, főleg hímnemű fiatalságot találtunk: az internetkávézó. A nemi egyöntetűségre a szomszédos kollégiumnak látszó épület kapuja fölötti felirat adta meg a választ, amelyből egy szót tudtunk értelmezni: inzsinyér - azaz mérnök. Szegénykék...
Már térdig kopott a lábunk, amikor elértük a központi épületet. Az égbeszökő toronyról közelről alig sikerült olyan képet csinálni, hogy az alja meg a teteje is benne legyen, a csúcsán a vörös csillag és a közelében virító sarló-kalapács azonban szabad szemmel is jól kivehető. Bemenni sajna nem sikerült, pedig megpróbáltuk :P
Az épülettől kiinduló flamingó-forma spriccelőkkel teleszórt hosszúkás szökőkút mentén újra a Moszkva-folyónál lyukadunk ki. Ezúttal egy kiépített (értsd: szuvenírárusokkal és büfékocsival felszerelt) kilátóból panoramálhattuk a szemközti városrészt, előtérben az olimpiai parkkal.Ajánlom itt felszerelkezni képeslappal, matrioskával, hűtőmágnessel vagy zászlócskával, mert választékban bőségesek, árban pedig reálisak.
Aztán visszametróztunk a belvárosba, és az Arbat utcán sétálgattunk. A hangulatos ulica afféle "művésznegyed", van utcai portréfestő, kardnyelő, zenészek és hírességek csillagai alkotta utcakövek. Itt ért minket az este és itt adták meg magukat az egész napos talpalás után lábikráink, úgyhogy haza- és aludni tértünk. Én -speciel- másnap ugyanabban a pózban ébredtem, ahogyan este elfeküdtem. Asszem elfáradtunk egy cseppet.

Síri csend és bóklászás

Július 22.
Ma megpróbáltunk behatolni a szűz...
-ek kolostorába. De nem sikerült. Ugyanis éppen nem volt látogatási idő. :P A kolostor mögött azonban van egy nagyon érdekes és izgalmas sírkert. Érdekes, mert itt vannak eltemetve Oroszország nagyjai közül jónéhányan. Izgalmas, mert egyetlen sírkő sem hagyományos. Vannak egész alakos- és mellszobrok, vagy az elhunyt foglalkozását, kedvenc tevékenységét formázó kövek, vagy olyanok, amelyek az elhalálozás körülményeire utalnak. Itt bóklásztunk egy órácskát, de aztán innen is kiraktak minket. Nem tiltakoztunk, ennyi nagy orosz szellem között - nehéz éjszakánk lett volna.

Innen már csak egy lámaköpésnyire van a moszkvai olimpiai park. ;) Ott a helyünk! Már csak egy 2 x 4 sávos közúton kellett valahogy átjutnunk. Aluljáró nem látszott a közelben, ezért a Simon módszert választottuk: határozottan előre. Háát, az adrenalin szintüket ugyancsak megemelte az átkelés, minek következtében figyelmen kívül hagytuk a park bejáratánál lévő tiltótábla néhány pontját, és igenis mulatoztunk és őrültködtünk. Következmények nélkül megtehettük, mert rajtunk kívül alig néhány kóbor lélekkel találkoztunk a sétányon. Valaha szépen gondozott virágágyások alkották a tengelyét, de ma már magasra nő a fű körülöttük, mire újra lenyírják. A sétány túlvégében már a Moszkva folyóba ütközik az ember, a rakpart kellemes sétát ígér. Megcéloztunk egy "közeli" hidat, hogy átkeljünk a folyón. Közben a túlpartról szembekanyarodott velünk egy műlesikló sánc, amelyről úgy tűnt, ha igazán jól elrugaszkodik a versenyző, egyenest az innenső parton levő atlétikai stadion közepén landolhat.

Szóval mentünk, mentünk, mentünk... Említettem már, hogy Moszkvában másképp mérik a távolságot? "A híd túl messze van" - jutott eszembe félúton. Határozottan elfáradtunk, mire odaértünk. Úgyhogy nem is mentünk át rajta gyalog, hanem felszálltunk a metróra. Tudni illik, a híd egyben metrómegálló is. Pont végigér rajta egy földalatti szerelvény, amely jelen esetben vízfölötti volt. Ja, kérem, így is lehet. Minek furkáljunk, ha egyszer már megvan a híd! Egy megállót utaztunk... sacperkábé hat és fél percen keresztül! Moszkvában hasznos dolog a metró.

Vörös naplemente

Július 21.

No, a rövid intermezzók után lássuk a medvét! A medvét Lami vette észre a Vörös tér kapuja előtti téren egy szuvenírárus asztalán. Ott volt ő, Misa mackó, az 1980-as moszkvai olimpia kabalaállata, egy vörös színű pólón! Több se kellett Lamikának, s rávetette magát a ruhadarabra. Még az se tartotta vissza, hogy alkudozni kellett az eladóval. A marketing-eseménynek mi többiek is nagyon örültünk, mert Lamiék tényleg fejenként 2 pólóval indultak el Magyarországról, és hamarosan problémássá vált volna az együttalvás. :P

Misa mackóval kiegészülve tehát végre megcsodáltuk a Vörös teret, ami eredetileg a Szép tér nevet viselte, de mivel ennek hangzása nagyon hasonlít (krásznájá (nőnemben)), színeiben pedig tényleg inkább vörös, mindenki így kezdte el emlegetni, ezért átkeresztelték a teret. A tágas, macskakővel kirakott, téglalap alakú tér egyik végében egy nagy vörös (Kazány?) katedrális áll, szemben a színes, hagymakupolás Vaszilij Blazsenij székesegyház, vagyis A Fagyi! Balra a díszesen kivilágított GUM áruház, jobbra a Kreml vörös fala, árnyékában szelíden húzódik meg a meglepően egyszerű fekete márványból készült építmény: a Lenin mauzóleum. Egyáltalán nem volt körülötte tömeg, sem különösebb őrizet. Úgy látszik ma már nem akkora szám az öreg színe elé járulni. Bár az útikönyv szerint a házasulandók egyik kötelező fényképezkedősi helye, vagy ez a szokás is kiment a divatból, vagy ma éppen nem házasodott senki. A téren kívül viszont Leninnek öltözött mutatványossal lehetett -persze pénzért- fényképezkedni. Hát, így múlik el a világ dicsősége...

A Kreml egyik hosszanti falának tövében kedves park nyúlik el, közepén sétánnyal, melyet széles virágos-füves sávok kísérnek. Látnivaló még itt is akad. Például egy régi hidacska, amely az egykori vizesárkot tápláló folyócska fölé épült. Ma már se árok, se folyó, de a hídra föl lehet menni. Egy szakaszon a Moszkvához hűséges városok emlékkövei vannak, ennek Vörös tér felőli végében pedig az ismeretlen katona emlékműve, öröklánggal és élő díszőrséggel.

Nem messze a parktól, egy hatalmas, fehér falú, arany kupolás ortodox templom áll, a Megváltó Krisztus Székesegyház. A templomnak és a helynek igen érdekes története van, nekünk Simon - a moszkvaszakértőnk mesélte el. Az eredeti templomot szabadkőműves jelképek borították volna, de a cárcsere a terveket is átrajzoltatta, immáron neobizánci stílusúra (a konstantinápolyi Hagia Sophia mintájára). 44 éven át épült a gránittal és carrarai márvánnyal díszített hatalmas építmény, hogy aztán 48 év múlva a Szovjetek Palotájának helyet csinálva fölrobbantsák. A Palota végül mégsem épült meg, a kiásott alapokat viszont elöntötte a víz (a közelben folyik a Moszkva-folyó), hát csináltak belőle szabadtéri uszodát.
A rendszerváltás aztán helyt adott az Egyház kérelmének, és mindössze tíz év (!) alatt újraépítették szinte eredeti formájában a székesegyházat. Valóban gyönyörű és méltóságteljes épület.

Mivel jókor délután járt már az idő, mikor mindezeket megnéztük, a lemenő nap sugarai sok izgalmas játékot kínáltak a csapat fotózás iránt elfogódott tagjainak. Úgyhogy elég a töriórából, lássuk inkább a képeket! (Képekben...)

A moszkvai központi vasúti jegyiroda

A címben nevezett hely külön bejegyzést érdemel, sajnos.

Mint már említettem, az első kísérlet teljes kudarc volt. Pedig akkor még segítségünkre volt Elena is, főleg nyelvtudásban. Habár nem tűnt nagy feladatnak, hiszen előre összeírtuk, mely vonatokkal, mikor és hányan szeretnénk utazni... de: hogy az utazás a lehető leggazdaságosabb legyen, Citystar jegyet (http://citystarticket.blogspot.com/) vásároltunk. Ez egy alapjegy, amivel másodosztályon a megadott időintervallumban és a megadott két állomás között (pl Szentpétervár-Vlagyivosztok) tetszőleges számú átszállással lehet közlekedni. És csak kiegészítő díjat kell fizetni, ha alvókocsiban akarsz utazni (ami olcsóbbra jön ki, mint a teljes árú jegy). És pontosan ITT volt a kutya elhantolva! Mert megvehettük volna interneten is a vonatjegyet előre, ha nem akarunk alvókocsival utazni, de azzal akartunk. Mert ha sokat kell utazni egyhuzamban (több, mint 6-8 órát), akkor érdemesebb azt éjszaka a vonaton eltölteni, így az értékes nappali városnézésre, hegymászkálásra való órák nem vesznek kárba.

A délelőtti küldöttség a következő hírekkel tért vissza: a kinézett vonatokon nem feltétlenül van hely számunkra, és még így is valószínű, hogy kb 3-4x annyiba fognak kerülni a jegyek, mint terveztük. :/

Ugyanaznap délután már mind a tizenegyen körbeálltuk a nemzetközi jegyeket kiadó ablakot (hja, kérem, Oroszország akkora, hogy belföldön belüli nagyobb távolságra már nemzetközi jegy kell), és próbáltuk meggyőzni a bent ülő marcona hölgyet, adjon nekünk olcsó jegyet.
Nem adott.
Hogy ne legyen hiábavaló az ottlétünk, egy adagnyi Szentpétervárig szóló jegyet azért mégiscsak megvettünk. Az eredeti terv szerint a csapat egy része Pétervárra, a másik fele pedig az Urál-hegység felé vette volna útját Moszkva után, hogy aztán Novoszibirszkben újra találkozzunk. A további próbálkozásokat másnapra hagytuk. Ugyanis egy-egy kiszemelt vonat ellenőrzése, hogy van-e rajta megfelelő osztályú és számú jegy, kb 10 percbe tellett, a fél életünket mégsem akartuk ott tölteni.
(Megjegyzés: Amikor már megvolt a konkrét vonat és hely is akadt rá, még mindig további 10 percbe telt a 4-5 főnek való jegy kiállítása, ugyanis névre szólóan és útlevél alapján egyen-egyenként felvitt adatokkal készítették.)

Másnap (július 22.) már reggel első utunk az irodába vitt. Ezúttal másik hölgy ült az ablak mögött, ő sokkal segítőkészebb volt.
Sőt, felfedeztünk a várótérben egy érintőképernyős számítógépet, amiről kiderült, hogy afféle "Elvira" van rajta, vagyis vonatos tudakozó. És egy fiatal párocska segítségével nagyjából azt is megtudtuk, hogyan lehet használni és mi mit jelent rajta (az orosz kisszótárban nem voltak benne az ilyen speckó vonatos, informatikás kifejezések). Úgyhogy ezek után már inkább azt nyomogattuk, és a hölgyhöz csak kész ötleteinkkel mentünk oda. (Megjegyzés: néha még ez az elvirás és a belső adatbázis sem egyezett egészen.)
Úgy tűnt azonban, hogy tervezett vonatainkra valóban nincsen hely, még hasonlóra sem, csak több nappal később/korábban, így megannyi átgondolás, megbeszélés és sóhajok után le kellett mondanunk nem csak az uráli hegymászásról, de a novoszibirszki napfogyatkozás-nézésről is. Helyette mindannyian együtt fogunk elutazni Szentpétervárra, onnan vissza Moszkvába, majd tovább Irkutszkig (ez már majdnem a Bajkál-tónál van). Igy azonban a vonatjegyek ára sem lőtt túl sokkal a tervezetten.
A kedves jegyirodás nénit délután, a többórányi mosolygós és kitartó velünk való foglalkozás köszöneteként egy rubik kockával jutalmaztuk.

Tanulságok:
1. Beszéld a nyelvet!
2. A vonatjegyet, ha lehet, vedd meg előre interneten!
3. A Citystar jó, de számolni kell vele, hogy nem lehet hozzá interneten jegyet venni.
4. Hosszútávra annál olcsóbb a jegy, minél kevesebb megszakítás van benne.
5. Isteni finom "mindenjóval töltött" óriáspalacsintát lehet kapni a jegyirodához közeli (asszem a Krasznüje Vorota) metróállomás kijáratánál! ;)

Az aktatáskás

Az úgy volt, hogy séta közben egyszercsak megpillantottunk egy ótépé bankot, előterében bankjegykiadó-automatával. Lévén ilyen bankkártyám, de kevéske rubelom, megörültem a dolognak, és megkértem a többieket, várjanak meg, amíg veszek ki pénzt. Illetve valakinek még szintén innen kellett pénz, de már nemtom ki volt az, lényeg, hogy ketten bementünk az előtérbe, kicsit a sarokba álltunk, mert egy fiatal manus még mahinált a masinával (alliteráció!).
Állunk, várunk, csipog a gép, a nem túl magas, de vékonydongájú, kockás inges manus ki- meg berakosgatja a kártyáját. Na jó, persze, van telefonegyenleg-feltöltés, meg egyszeri pénzfelvételre szóló limit, de öt percnél tovább nyomogatni az automatát, az mégiscsak sok. Ránk vártak kint a többiek, de el mégsem mehettünk, mert másik ilyen márkájú bankot találni nem sok esélyünk lett volna ebben a városban. Kettesben elbeszélgettünk ugyan, de újabb öt perc után kezdett érdekelni, mit csinál ennyi ideig a manus. Egy pár lépéssel arrébb lopóztunk hát, hogy mi rálássunk a műveletekre, de még éppen ne legyünk benne emberünk látómezejében.

A következő kép tárult a szemünk elé: a manus egyik csuklójára fekete aktatáska akasztva (nem a kemény változat, csak a sima gyönygyvászon), annak a teteje félig kicipzározva, ugyanebben a kezében egy darabka papír, azon két -egy vastagabb és egy vékonyabb- oszlopban számok. A másik kezével benyúl az aktatáska egyik külső zsebébe, kiveszi a bankkártyáját, berakja a gépbe, ránéz a papírra, bepötyögi a kódot, majd felvesz egy bizonyos összegű készpénzt, s csak úgy a'la natur bedobja az aktatáskába, a kártyával együtt. Majd újra benyúl a táska külső zsebébe, kivesz egy másik bankkártyát, és a mozdulatsor megsimétlődik. Aztán újra és újra...

Miután leesett állunkat alaphelyzetbe raktuk, kicsit hangosabban kezdtünk beszélgetni, hogy az illető vegye magát észre, mert mi mégiscsak sietnénk tovább, meg aztán féltettük az automata készpénztartalmát is, ami erősen megfogyatkozott minden egyes tranzakciónál. A taktika bevált, a manus hátratekintett, mi pedig kényszeredett mosollyal igyekeztünk a tudtára adni: -Igen, rád várunk már vagy negyed órája. A manus ugyanakkor egyáltalán nem jött zavarba, és ha nem is szíves örömest, de odaengedett minket a géphez. Ő pedig újra beállt a sor végére.
A papírfecnin lévő lista alapján legalább ötven különböző bankkártya és a hozzá tartozó biztonsági kód volt nála, és kötve hiszem, hogy mind az ő nevére szólt.
Abban viszont biztos vagyok, hogy életünk egyik legnagyobb ziccerjét hagytuk ki azzal, hogy kilépéskor nem fogtuk közre és vettük ki a kezéből az aktatáskát... Bocs, anyu, túl becsületesek vagyunk.

Metro-politen

Az első jegyvásárlási kísérlet bukását hitetlenkedve fogadó banda úgy döntött, most már akkor nézzük meg mindannyian azt a jegyirodát, mert ha nem ment ésszel (értsd: Lamikáék), majd menni fog erővel. Nagy lendülettel bevetettük magunkat a moszkvai forgatagba!

Első lépésként megközelítettük a legközelebbi metróállomást (Proszpekt Mira - lehet keresgélni a képen, najó, segítek: a barna körön van valahol). Ez uszkve 15-20 percnyi laza sétát jelentett (mondjuk Blaha-Boráros távolság), és mi még szerencsésnek mondhattuk magunkat. Ja, kérem, ne felejtsük el, ez itt Moszkva, itt másképp mérik a távolságot. Útközben azért nézelődtünk erősen. A főút 2 x 5 (+ parkoló -(!)) sávjában közlekedő limuzinok és városi terepjárók láttán jócskán tátva maradt a szánk. Ez a két kategória a személygépjárművek 70%-át tette ki... Az utcakép egyébként hasonlít a budapesti Hungária körútra, csak persze az út sokkal szélesebb és dugó sem volt rajta :P
A metróállomáshoz érve újabb ámulatokba estünk. Először is a 11 metróvonal miatt. Másodszor a belső kialakítás miatt: úgy tűnt, mintha csak valami középkori kastély folyosóin sétálgatnánk. Aranyozott barokk meg reneszánsz meg klasszicista díszítések, oszlopok faragásokkal, szép boltívek, hatalmas címer (persze vörös csillaggal a közepén), meg fényes csempék körös körül. "Biztonsági" okokból itt sajnos nem lehet fényképezni, állítólag határozott börtönbüntetést is maga után vonhat egy-két lesifotó. Naná, hogy fényképeztünk ;)

Mágneskártyás, forgókaros beléptetőrendszer van. Lehet egy-, tíz-, húsz-, sokalkalmas bérleteket is venni (ugyanúgy mágneskártya, a csipogtató kijelzi a fennmaradó utazások számát). Egy belépés korlátlan számú átszállásra és megállóra érvényes, amíg egy kijáratnál újra le nem csipogtatod a kártyát). Mi fejenként egy tízalkalmas jeggyel simán elutazgattunk a négynapos ottlétünk alatt. Más típusú közlekedési eszközt Moszkvában nem vettünk igénybe, a fontosabb látnivalók mind megközelíthetőek metróval (plusz max 30 perc sétával).
A lenti navigálást Lamira és Simonra bíztuk,elvileg ők tudták, hogy hol kell át/kiszállni. Gyakorlatilag nem. A felszíni mintegy 10 perces tanakodás után azt gondoltuk, csak egy megállóval hamarabb jöttünk fel, meg különben is szép idő van, lesétáljuk. Tényleg szép idő volt... lesétálni is. Mint említettem, Moszkvában másképp mérik a távolságot, mint idehaza. Röpke egyórás városnézést iktattunk a két metróállomás közé. Lami javaslatára elindultunk a nagy tornyos épület felé, mert úgy emlékezett, a keresett metróállomásról kijövet pont azt látta. Az ötlet nem volt rossz, kivéve, hogy 300 méter megtétele után körülbelül még négy hasonlóan magas, tornyos épület tűnt fel a horizonton...
Sebaj, úgyis kellett pénzt kivennünk, és útközben mindenki megtalálta a maga kedvenc bankját. A hazai rubelkészletek igencsak soványkák voltak. Én speciel az összes csepeli júliusra betárazott mennyiséget fölvásároltam. Amikor már a harmadik pénzváltóhoz léptem oda, és kérdezte az alkalmazott, hogy mennyit szeretnék, csak lazán rávágtam: "-Az összeset." Még így is csupán az indulóösszeg tizede jött össze.
Szóval meglett a júnikredit meg a zótépé is, gazdagok lettünk néhány órácskára. (Bár közel sem annyira, mint a fekete aktatáskás manus, aki az automatánál előttem állt a sorban, majd ezt is elmesélem.)

Lami védelmében szólva: tényleg jó irányban indultunk el, és végül meglett a keresett állomás, majd az onnan negyedórás sétára eső vonatjegyiroda is.
Tanulság a moszkvai közlekedéshez:
1. Jól jegyezd meg, melyik állomáson kell leszállni! (Átszállásokhoz egyébként szépen ki van táblázva az aluljáró - igaz többnyire csak ciril betűkkel, és nem kell csodálkozni a fizikai képtelenségnek tűnő irányváltásokon sem.)
2. Sétálni nem tilos, de kell hozzá bizonyos elvakultság és életszemlélet.
3. Moszkvában másképp mérik a távolságot!

Sokan vagyunk, mint az oroszok

A moszkvai vasútállomáson már várt minket Simon egy ismerőse, Elena, aki volt oly kedves és átengedte a lakását négy főnek, ott-tartózkodásunk idejére. Elsőként azonban mindannyian ehhez a lakáshoz mentünk, hogy a csomagokat lepakolva kihasználhassuk a napot városnézésre, és majd csak este szakadjunk szét. Dudi és Bandi egy hostelben foglaltak szállást, a maradékot pedig egy HC-s (www.hospitalityclub.org) vendéglátó várta.
Szépen körbepakoltuk a hátizsákokkal az egyszobás lakás egyszobáját, és mint aki jól végezte dolgát, elheveredtünk a szobában (lásd képek). Illetve előtte még jól elküldtük Simont és Lamikáékat, hogy vegyék meg a következő vonatjegyeket. Jó sokáig elmaradtak (ennek okáról a next post), s mi közben eszegettünk, beszélgettünk, tettünk-vettünk, és kezdtük belakni a helyet. Megfogant a gondolat, hogy tulajdonképpen egészen jól elférünk.
Nappal úgyse vagyunk itthon, este meg szép sorba rakjuk a hálózsákokat, meg van egy nagy ágy... Hát így aztán mind a tizenegyen (mert Illést már a pályaudvaron leadtuk a rokonainak) ott maradtunk Elena lakásában.

Jánost és Bandit, mint főhorkolókat kiküldtük a konyhába aludni. Első éjszaka még Janó is ott aludt, mert az esti tivornya után valahogy nem találta a helyét a szobában. Bezzeg másnap szóvá tette, hogy arra kellett ébrednie, a fejétől mintegy negyven centiméternyire a vízforralóban lobog a teavíz, de hát IJ. Aki éjszaka legény, az nappal is legyen az! :P
Ugyanezen az éjjelen Bandi egyszer csak álmából felriadva és a konyhaszekrény egyik ajtaját felrántva így kiáltott: "- Úristen, lekéssük a vonatot! Ne hagyjanak itt! Be akarok szállni!" Szerencsére a legjobb hálótársat kapta János személyében, aki civilben egyébként pszichológus, és egyszerűen tudta kezelni a problémát, így szólt Bandihoz: "- Hát akkor szállj be!" Mire Bandi: "-Ja, jól van." Majd becsukta a szekrényajtót, és mintha mi sem történt volna, visszaaludt. Másnap reggel semmire sem emlékezett. Szegénynek máris megártott a sok vonatozás. A felriadás egyébként majd' minden éjjel megismétlődött, csak a sztori változott. Egy idő múlva hozzászoktunk az éjszakai mementókhoz, és a néhány másodperces ijedtség után, már lejegyezgettük (főleg János) ezeket a jeleneteket, hátha fény derül valami rég elfeledett szaftos titokra Bandi életéből, vagy netán az ufók rajta keresztül üzennek nekünk.

Jómagam a szerencsésebbek között, a franciaágyon kaptam helyet. Igaz a lábunk lelógott, mert keresztbe feküdtünk rajta, és éjszakánként furcsa mód változtak a szomszédaim. Viszont Lamika is "ágyas" volt, sőt, miután három lánnyal aludt egy ágyban (Melike, Zszuzsi, én), ezt azzal hálálta meg, hogy reggel ágyba kaptuk a tejeskávénkat :) Isten tartsa meg jó szokását!

Szóval sok jó ember kis helyen is... sok. Valamint: hálótársat is tudni kell választani ;)
Utólag is bocsánat és köszönet Elenának mindezért!

Lvovtól Moszkváig

2008. július 20.

Az előző esti viszontagságokra való tekintettel reggeli után alvással folytattam a napot. Simán megtehettem ugyanis csak másnap reggelre érkezünk Moszkvába. Ezúttal igazi kupés alvókocsiban vagyunk, és a társaság is kellemesebb: Mariann és Illés, a negyedik ágy pedig egyelőre üres. A többiek a szomszéd kupékban, és másik kocsikban. (A kupés kocsikban ajtóval zárhatóak a 4 ágyas fülkék és nincsenek folyosói ágyak, csak egy-két lehajtható szék, ha valakinek éppen a folyosón támad kedve üldögélni.)
Délután arra ébredek, hogy fázom. Légkondi van, ami hideg és száraz levegőt fúj (és én csak a lepedővel takaróztam), az ablak nem nyitható :(
"A táj a magyarhoz hasonló, általában elhanyagolt útszegély, akácok, gazok. Kijev állomáson volt egy kis időnk leszállni, levegőzni. Olcsó a sör (kb 250 Ft), így abból is fogyasztottunk (mármint a társaság, nem én), majd miután a mi kupénk lett a klubszoba, egy jó közös kajapusztítást is rendeztünk afféle magyaros-egyetemista-túrista stílusban. Akinek ami bontott, romlékony kajája volt, azzal körbepakoltuk hatunkat két ágyon, és szabadon kombináltuk a sült húst, májkrémet, sajtot, felvágottat, paprikát, főtt tojást, hagymát, kenyeret, áfonyát :) Finom volt.

22:45 (magyar idő +1 óra) Hamarosan elérjük az ukrán-orosz határt. Ott újabb óraállítás lesz és ez nekünk éppen kapóra jön. Az van ugyanis, hogy a vízum igénylésekor 21-ét jelöltük meg belépési dátumként (Lami után szabadon :P). Később kiderült, hogy a vonat 23:30-kor ér a határra. Ez okozott némi riadalmat, az oroszok ugyanis szigorúan veszik ezeket a dátumügyeket. Aztán valaki utánaszámolt az időeltolódásoknak, így moszkvai időben mérve már fél órája érvényes vízumunk lesz. Reméljük a határőrök is moszkvai időben számolnak...

23:00 Megálltunk, valahol.

2008. július 21. (talán) Voknyi méretű zöld tányérsapkában hivatalnokok lépnek a fülkébe, és előbb félrepakoltatnak néhány csomagot (nem-e rejtettünk valakit a hálózsákba?), majd ellenőrzik az útleveleket. Mariann és Illés kék passzportja után az én "vörös" dokumentem adatlapjánál sokat időzik az ipse, hajlítgatja, nézegeti a hologramot. Végül belenyugszik a legalitásba és pecsétel, visszaadja. A pakoltatás közben egy határőr rátapos Illés lábujjára, de már nem fáj neki." Még áll a vonat, várunk az orosz határőrökre, mikor az utaskísérő néni szitkozódva, vörösre felfújódott arccal hozzánkvág néhány kis papírlapot. Illés fordít: -Ezeket már régen ki kellett volna tölteni, pedig kérdeztem, hogy van-e maguknak és azt mondták, hogy van! Most azonnal töltsék ki, mert jönnek a határőrök és minnyájunkat felakasztanak, ha addig nem lesznek kész!- majd elviharzott... a többi magyarhoz.
Hát jól van nna, az emigratio és immigratio szavak között még oroszul is csak egy hang a különbség. Ukrán emigrationk (vagyis kilépési papír, aminek a másik felét a belépésnél elvették) volt, azt meg nem tudtuk, hogy oroszba is kell immigratio (belépési adatlap).
Pont végeztünk, mire odaértek az elvtársak. Ennek ellenére másnap leszálláskor a néni nem viszonozta elköszönésünket. Sebaj, megérkeztünk Moszkvába! :)

Ukrajna

Másnap hajnali 4:30-ra érkeztünk Lvov-ba, nem esett jól felkelni ilyen korán. A vonatról leszállni viszont annál inkább. Az olcsó (nagyjából 700 Ft) szállás+utazás velejárója nem csupán a szűköske élettér, hanem a szintén kispénzű, ám sokkal alacsonyabb képzettségű utazóközönség is.
A tucatnyi magyar egy vagonba ugyan, de azon belül eléggé szétszórva kapott helyet. Illés meg én a hátsó rész utolsó előtti fülkéjében, illetve az ahhoz tartozó folyosói alsó ágyon. A legutolsó fülkében ukrán gyármunkások kisebb hada verődött össze, sokkal inkább kocsmahangulatot indukálva, mint nyugodalmas alvást. Kártyáztak, söröztek, valami rádióból ukrán siratódalok recsegtek, olykor-olykor összevitáztak valamin nem kisebb hangerővel, mint ezt egy rendes fix alapzatú kocsmában tennék. Cigarettázni igaz kijártak a peronra, de minthogy ezt elég gyakran megtették, az állandóan nyitódó-csukódó ajtón át szinte folyamatosan dőlt be az ukrán kátránygőz.
Eléggé bosszantóak voltak, de eléggé sokan is ahhoz, hogy letettem a rögtönzött illemtan óra megtartásáról. Összehúztam magam és a fal felé fordulva aludni próbáltam.

Ez hiba volt. Mármint, hogy összehúztam magam. Nem sokkal később ugyanis arra ébredtem, hogy valaki ül az ágyam végében... Felkönyököltem, próbáltam értelmes arcot vágni, s a félhomályban kivenni, hogy vajh mi is lehet a szándéka a pasasnak. Nem volt szimpatikus.
Először arra gondoltam, talán rossz ágyat foglaltam be, és ez az ő helye, de én nem tudok ukránul, rajta meg látszott, hogy csak úgy tud. Szerencsére Illés sem aludt még túl mélyen és észrevette a szitut. Ő tud valami szláv nyelvet, úgyhogy megérdeklődte emberünktől, mi a lótüdőt keres az én ágyamon az éjszaka kellős közepén?! Kiderült, hogy az övé a felettem lévő ágy, de még nem akar aludni (éjfél körül járt az idő), ezért itt fog ülni. "Höhö-nem úgy van az koma. Ez itt az én ágyam, te meg húzzál föl nagyon gyorsan a tiedre és vágd be a szunyát, vagy nem állok jót magamért! "-volt az arcomra írva. Illés ugyanezt gondolom udvariasabban próbálta közölni az illetővel. De egyikünk se tudta meggyőzni, mi több, kezdett felháborodni, hogy megzavarjuk az üldögélését. Volt vele egy másik seftes is (mindketten nagy kockás nylonzsákokkal érkeztek), az próbálta csitítgatni - hála legyen néki! Ha egyedül van, lehet, hogy átvágott torokkal ébredek... Végül kiegyeztünk egy "kicsit még ül itt"-ben, s jobb híján újból falnak fordultam (a biztonság kedvéért a nyakamon szorosabbra húztam a hálózsákot), de elaludni nem sikerült, csak hallgattam a zajokat, vajon miről beszélgethetnek...
Előbb-utóbb aztán a koma tényleg felállt, elkezdett matatni a saját ágyán, persze közben az enyémen taposva, jött, ment. Aztán valószínűleg csatlakozott a szomszéd brigádhoz, mert többé nem hallottam a hangját, és reggel már nem volt ott se ő, se a csomagja, és én sem vesztettem vért.
A többiek jól aludtak.

Szóval örültem, hogy leszálltunk, bár még nem tudhattuk mi vár ránk a további utazások során. A vasútállomáson sikerült azonnal jegyet váltanunk egy alig 4 órával később egyenesen Moszkvába induló vonatra. Ollé! A szabadidőt pedig sétálással töltöttük el. A város nem tűnt különösebben szépnek, de csúnyának sem, azért látszik némi elmaradottság, de keletibb vidéken Magyarországon is találni hasonlót. Mi, fotósok, játszottunk egy kicsit a hajnali fényekkel, és készült néhány szocfotó is. Az állomáshoz visszakanyarodva találtunk egy piacot, ahol olcsón összevásároltunk néhány zöldséget, gyümölcsöt (áfonya!!!), ki tudja, mikor lesz alkalmunk újra a hazai ízekhez hasonlót kóstolnunk.

A platzkartnyi

A "platzkartnyi" fedőnév az alvós vonatok harmadosztályát jelenti. Az egylégterű vagon fülkékre van ugyan osztva, de azoknak nincs ajtajuk, sem faluk a folyosó felé eső oldalon. Ennélfogva a fülkéket elválasztó falakra vannak erősítve az ágyak, 2 alsó és 2 felső. A felsőkre való feljutást a falak tövében elhelyezett "lépések" segítik, de rutinosabb és jó erőben lévő utazók karral is simán feltolják magukat. Az alsó ágyak alatt egy bádogdoboz húzódik, amibe az ágy fölhajtását követően bele lehet rakni a csomagot. Ennélfogva egész biztonságos, hiszen az ember gyakorlatilag rajta alszik a csomagján. A felső ágyakhoz tartozó csomagtartó viszont csak a szokásos rács. A két alsó ágy között fejnél kis asztalka áll.

A folyosó másik oldalán szintén ágyak vannak, a vagonnal párhuzamosan elhelyezve, egy az ablak alatt, egy meg kb. az ablak fölső harmadoló vonalában. Az alsó ágy érdekessége, hogy három részre van osztva, a középső részből kis origami után asztalkát varázsolhatunk.

Ezekből következően:

• az ágyak rövidek,
• ülve egyiken se lehet egyenes derékkal megmaradni (ha csak föl nem hajtjuk a felső ágyat),
• a felső ágyra jegyet kapó utas csak az alsó ágyas utas engedélyével tud leülni,
  
• a folyosó szűk,
• a kocsiban nappal is sötét van.

Éppen ezért pedig -nyelvtudásunkat megcsillogtatva- rögvest elneveztük a platzkartnyit "csiken szpálnüj vagon"-nak. Az ember ugyanis pont úgy érzi benne magát, mint a feldolgozóüzembe ketrecekben szállított csirkék egy IFA platóján.

Az ágyakhoz tartozik egy matrac, egy párna, egy pokróc és a -többnyire a jegy árában foglalt - ágynemű-csomag is: gyakorlatilag 2 db lepedő (amiből az egyik takarónak, vagy pokrócalátétnek használható), egy párnahuzat és egy törülköző, ez mind ugyanabból a vászonanyagból. Elvileg lezárt zacskóban kapja az ember. Az ukrán vonaton mi nem kaptunk, de őszintén szólva nem is vágytunk rá, a hálózsák (+saját kispárna vagy pulcsi a fej alá) pont megfelelt a célnak, és az ülés sem volt annyira kemény, hogy a kétes faunatartalmú matraccal közelebbi ismeretségbe akarjunk kerülni. Jó helyen volt az a felső rácsokon.

Elhagyjuk a hazát

2008. július 19. 14:25 Nyugati pályaudvar

Egy órával indulás előtt már a pályaudvaron vagyunk. A vonat már benn áll, egy üres fülkét sikerül lefoglalni (nem is nehéz a nálam lévő csomagmennyiséggel). Hamarosan befutnak a többiek is: Lami, Melinda majd Mariann. Anyukám ekkor nyomja homlokomra az utolsó csókot, a peron végéről még remegő kézzel integetünk egymásnak.
Még egy búcsúztató brigád érkezik, élükön Kalózzal, aki minnyájunk kedves ismerőse és sokat próbált útitárs, de most sajnos csak integetni jöttek.

Aztán elérkezik a nagy pillanat, füttyjel, ablakban lógás, szívdobogás, amit otthon hagytunk, az már otthon marad, valakiszólaljonmármeg. Eltelik pár perc, mire meg merjük állapítani: "Hát, elindultunk." Részemről akkor válik izgalmassá a táj, mikor elhagyjuk Gödöllőt (hétköznapokon ugyanis rendesen eddig utazom), búcsút intek az egyetem épületének is.

Na, és hol vannak a többiek? A társulat nagy része a Keletiből induló IC vonatot választotta a határig tartó utazásra, mondván, hogy legalább addig legyenek kényelmesen. Papírkutyák.
Mi viszont addig is edződünk a jó kis műbőr üléseken.
18:34-kor Nyíregyházán utólér minket az IC, mit ad isten, éppen a kettővel mellettünk levő vágányra fut be, és fel is fedezzük a társakat az egyik kocsiban. Lóbáljuk magunkat ezerrel az ablakból, de azok le se *** minket. Ennyit rólatok.

Este kilenc körül megérkezünk Záhonyra, ott már várnak ránk a többiek (örvendezés, ösmerkedés az új arcokkal), fölcuccolunk a kishatárvonatra, azzal átcsapatunk Csopra. Ott átlépjük a határt, majd a túloldalon nézegetjük erősen a menetrendet, mivel is mehetnénk tovább? Ja, mert mehettünk volna Bp-ről egyetlen vonattal Moszkváig, ha két héttel korábban eszünkbe jut jegyet venni, de nem jutott... Nézegetjük, nézegetjük, de semmi biztatót nem találunk, olyannyira hogy a mai nap már nem is indul vonat az állomásról. Ehh.
Azért csak megkérdezzük a pénztárnál is, hátha. És lőn csoda: a pénztáros beszél kicsi magyar! És lőn második csoda: fél óra múlva indul egy vonat, amivel elmehetünk Lvovig (vagy Lviv), az egy nagyobbacska város, onnan több vonat indul. Ráadásul lesz majdnem egy éjszakánk, alhatunk is. Úgyhogy 22:20-kor fölszálltunk a platzkartnyira.