Miután jól kinézelődtük magunkat új otthonunk picinyke ablakából, felkerekedtünk, hogy cáribb lakot is lássunk. A lakótelep csücskén álló végállomásról nem csak villamos, hanem "marsutkák" is indultak. Ezek olyan magánkézben lévő kisbuszok, amelyek a városban egy meghatározott útvonal mentén közlekednek, megállójuk nincs, viszont bárhol le lehet inteni ill meg lehet állítani őket, ahol elhaladnak. Az utazás ára fix, amit a helyüket kényelmesen elfoglalva szépen előreadogat a becsületes utazóközönség. Szóval beültünk egy marsutkába, mondjuk fogalmunk se volt róla, hogy merre megy, de mind1. Simon emlékeire hagyatkoztunk, és egyszercsak lehuppantunk róla. Egy vasútállomást kerestünk, ahonnan valamilyen hévszerű járgánnyal kijuthattunk volna Peterhofba. 
Az állomás meglett, hév viszont csak nagyon sokára indult volna, így némi áfonyázás után inkább kibéreltünk egy egész marsutkát - ami nem is Peterhofba ment volna, de azért könnyen meggyőzhető volt a sofőr. A nagyjából háromnegyed órás kocsikázás alatt sokan pótoltak egy kicsit a múlt esti alvásból, hogy aztán szemünk-szánk tátva maradjon a peterhofi palota arany kupoláiról visszaverődő ragyogó napsugarak fürdette park és szökőkutak látványában. A díszes kapun befordulva gyönyörű előkert fogad, ez még ingyenes - a helyiek biztos ide járnak randevúzni. A hátsó (már a mi szempontunkból legalábbis) kertbe és a palotába külön-külön belépő kell. Mi beértük a kerttel, és a diákjeggyel. Itt fontos megjegyezni, hogy a nemzetközi diákigazolvány kiváltása hasznos dolog. (Érdekes, de azt kell mondanom, Budapesttől keletre több helyen fogadták el, mint nyugatra, beleértve egész Eurázsiát.) 
Ennek ellenére nem minden diáktársunknak volt ilyen. Azért a csapatszellem és a magyar leleményesség megmutatkozott: 6 db diákkal bevinni 10 embert --> mi sem egyszerűbb, mint hogy kétszer kell sorba állni. :D Egyedül szegény Jánosunkat nem tudtuk bevinni ilyen módszerrel, mert Simonról még csak-csak el tudjuk hitetni, hogy diák, de egy tisztes őszes halánték már árulkodó.
Ilyen szépen bejutottunk a hátsó kertbe, ami még sokkal-sokkal varázslatosabb, mint az első. Itt található a legtöbb egy négyzetkilóméterre eső szökőkút, és nem egy négyzetkilóméter a park területe! Mi több, minden egyes szökőkút különböző!
Vannak kicsik, nagyok, egyszerűbbek és rokokósabbak, szögletesek és gömbölyűek, lyukasak és hosszúak, magasra törőek és egészen szerények is. Faluk többnyire márványból vagy mészkőből, szélükön vagy közepükön aranyozott szobrok, vízköpők. Ó, és minden víz a kert végében elterülő tengerbe folyik végül. Itt-ott kis bódékból lehet századeleji, -közepi ruhákat kölcsönözni és abban fotózkodni. Az egész kert egy nagy színes, csillogó, vibráló, cukros, mázas, romantikus egyveleg. Azért én el tudnék benne lenni hetente egyszer, kétszer... :) De valljuk be, néhány óra mászkálás, az újabb és újabb szökőkutak látványa és a habos-babos pompa megcsömörli az ember gyomrát.
Ilyenkor üljünk le egy éppen megfelelő kőre a tengerparton, nézzünk el a messzeségbe a víz fölött, kicsit gondolkozzunk el azon, hogy miért vannak olyan alacsonyan Pétervár fölött a felhők, aztán tekintsünk a hátunk mögötti "udvari forgatagra"... és érezzük, hogy mekkora mázlisták vagyunk!
Az állomás meglett, hév viszont csak nagyon sokára indult volna, így némi áfonyázás után inkább kibéreltünk egy egész marsutkát - ami nem is Peterhofba ment volna, de azért könnyen meggyőzhető volt a sofőr. A nagyjából háromnegyed órás kocsikázás alatt sokan pótoltak egy kicsit a múlt esti alvásból, hogy aztán szemünk-szánk tátva maradjon a peterhofi palota arany kupoláiról visszaverődő ragyogó napsugarak fürdette park és szökőkutak látványában. A díszes kapun befordulva gyönyörű előkert fogad, ez még ingyenes - a helyiek biztos ide járnak randevúzni. A hátsó (már a mi szempontunkból legalábbis) kertbe és a palotába külön-külön belépő kell. Mi beértük a kerttel, és a diákjeggyel. Itt fontos megjegyezni, hogy a nemzetközi diákigazolvány kiváltása hasznos dolog. (Érdekes, de azt kell mondanom, Budapesttől keletre több helyen fogadták el, mint nyugatra, beleértve egész Eurázsiát.) 
Ennek ellenére nem minden diáktársunknak volt ilyen. Azért a csapatszellem és a magyar leleményesség megmutatkozott: 6 db diákkal bevinni 10 embert --> mi sem egyszerűbb, mint hogy kétszer kell sorba állni. :D Egyedül szegény Jánosunkat nem tudtuk bevinni ilyen módszerrel, mert Simonról még csak-csak el tudjuk hitetni, hogy diák, de egy tisztes őszes halánték már árulkodó.Ilyen szépen bejutottunk a hátsó kertbe, ami még sokkal-sokkal varázslatosabb, mint az első. Itt található a legtöbb egy négyzetkilóméterre eső szökőkút, és nem egy négyzetkilóméter a park területe! Mi több, minden egyes szökőkút különböző!
Vannak kicsik, nagyok, egyszerűbbek és rokokósabbak, szögletesek és gömbölyűek, lyukasak és hosszúak, magasra törőek és egészen szerények is. Faluk többnyire márványból vagy mészkőből, szélükön vagy közepükön aranyozott szobrok, vízköpők. Ó, és minden víz a kert végében elterülő tengerbe folyik végül. Itt-ott kis bódékból lehet századeleji, -közepi ruhákat kölcsönözni és abban fotózkodni. Az egész kert egy nagy színes, csillogó, vibráló, cukros, mázas, romantikus egyveleg. Azért én el tudnék benne lenni hetente egyszer, kétszer... :) De valljuk be, néhány óra mászkálás, az újabb és újabb szökőkutak látványa és a habos-babos pompa megcsömörli az ember gyomrát.
Ilyenkor üljünk le egy éppen megfelelő kőre a tengerparton, nézzünk el a messzeségbe a víz fölött, kicsit gondolkozzunk el azon, hogy miért vannak olyan alacsonyan Pétervár fölött a felhők, aztán tekintsünk a hátunk mögötti "udvari forgatagra"... és érezzük, hogy mekkora mázlisták vagyunk!
Posts
No comments:
Post a Comment