Popeye

Peterhof idilli környezetének elhagyása egyrészt szomorú volt, másrészt korántsem olyan egyszerű. Nem busszal mentünk vissza a belvárosba, hanem szárnyashajóval, hiszen a kert végében ott a tenger, meg ezek a péterváriak amúgy is olyan hajózós népek.

Másodszori nekifutásra sikerült összehalászni a kertben szanaszéledt társaságot, kiálltuk a jegyvételi sort is és boldogan lobogtunk az 1 perc múlva induló járat felé a mólón. Hahh, de a kiszemelt hajó éppen elúszott... Sebaj, a kikötős kollégák integetnek erősen, hogy álljunk a másik "vágányhoz", a következő hajó onnan indul majd. Fél óránként járnak, s mivel szép idő és szép kilátás volt, meg amúgy se siettünk sehova, nem bántuk a dolgot.
Ücsörögtünk a korláton, feküdtünk a betonon, beszélgettünk, napoztunk. Közben jöttek mások is, egyre nőtt a sor a hátunk mögött. Eltelik a cirka fél óra, de hajó sehol. A tömeg egyre hangosabban zsibong és egyre hosszabban kígyózik. Egy csoportnyi kínai túrista és orosz idegenvezetőjük - kezében hosszú nyelű lila zászlót tart "2" felirattal, mindenkit megelőzve mellénk és a korlát mellé állnak. Láthatóan zavarja őket, hogy mi állunk a lánccal lezárt "ajtó" előtt, valamit nagyon magyaráznak, de nem értjük... vagy nem akarjuk érteni.

Végre bedokkol egy hajó, páran kiszállnak belőle, őket kiengedjük, a kínaiak próbálnak jobb pozíciót elfoglalni, de nem hagyjuk magunkat. Néhány matróz sétálgat a hajónál, egyikük ki jön a partra is, ott tesz-vesz, megkérdezzük, hogy mikor szállhatunk be, de kitérő választ ad: még nem lehet, ez nem az a hajó. Mi várunk tovább, a sor nő, a kínaiak beszereznek egy babakocsit kisgyerekkel, most azzal próbálnak előre furakodni. Régi trükk, nem dőlünk be neki, várjanak csak szépen a sorukra, ahogy mások is. Ármánykodásukat nemtetszéssel fogadják a mögöttünk állók is, és egy kisebb csoport körénk gyűlik erősítésként, vitába szállnak az idegenvezetővel. Közben újabb hajó dokkol az előző mellé, és azon keresztül ismét kiszállnak páran. Nincs egyszerű dolguk, a 80 centiméternyi láncos helyért tolongó 14 kínain és 30-40 európai turistán kell átvergődniök magukat. A patthelyzet kialakulása után ismét a faarccal a korlát túloldalán ácsorgó, izomagyú matrózt veszi támadásba a nép. Több, mint egy órája ácsorgunk hajóra várva. Egy középkorú, jól szituált, napszemüveges orosz nő magyarázza a tényt a kopasznak, aki ezúttal sem túl segítőkész. De a nő nem adja fel, egyre emelkedettebb hangon követeli a szolgáltatást. Egy kukkot sem értünk a beszédükből, de nyilvánvaló, hogy a nő oldalán állunk, és hevesen bólogatunk együtt a körülöttünk állókkal. A matróz feje kezd vörösödni, karján és fején kidagadnak az erek. Ekkor válik igazán jól láthatóvá egy vastag forradásnyom a nyakán... ezt valaki már megpróbálta kinyírni... legalább egyszer. A látvány ugyan rémisztő, mégsem rettenünk meg, hiszen lassanként elérjük a 100 főt, Popeye és társai pedig maximum 5-en lehetnek. Ugyanakkor pedig a kínai fronton is tartanunk kell magunkat, akik megpróbálják kihasználni minden egyes figyelmetlenségünket, hasztalan. A matróz végül feladja a szócsatát és visszaszáll a hajóra, a napszemüveges nőt megtapsoljuk. Eltelik újabb tíz perc is, mire visszajön a sebhelyes, és lőn csoda: leakasztja a láncot!

A tömeg meglódul. A kínaiak látván, hogy a láncon esélyük sincs hamarabb bejutni bárkinél is, átmásznak a korláton, sietve átadogatják a gyereket meg a babakocsit, heves csipogások közben, és rohannak a rámpa felé - szánalmas jelenet. Mi nem süllyedünk erre a szintre, bár előttünk is bemennek páran, akik később érkeztek, szépen kezeltetjük a jegyet, és elfoglaljuk a szabadon maradt helyeket, elsőként persze az ablak mellettieket.
A kedélyek lenyugvása után körbetekintve, először nem látjuk a kínaiakat, csak később jövünk rá, hogy ők nem a hajó belsejébe, hanem az elejébe lettek ültetve, ahova a mi jegyeink nem is lennének érvényesek (a jegybódéban mondjuk nem is árultak másfajta jegyet - érdekes). Hát erre volt az a nagy felhajtás, legyenek boldogak vele! :P