Történt anno Domini 2008. új kenyér havának első napján, hogy a 11 fős társaságunk a transz-szibériai vasúttal megérkezett Irkutskba. A Bajkál-tónál azonban a csapat több részre szakadt. Mi hárman a reka Angarán (река Ангара = Rakéta folyó) szerettünk volna felhajózni a Bajkál-tóig. (Az Angara - a Jenyiszejen keresztül - a Jeges-tengerig szállítja a Bajkál-tó vizét.) Irány a part, de a nagy ijedtségre való tekintettel, miért ne ülhetnénk be előtte egy KVzóba? És ha már irkutski KVzó, miért ne futhatnánk ott össze a transzszibériai vonaton megismert angol srácokkal? J Ők is hajózni szerettek volna, így öten vártuk a kikötőbe tartó buszt. Jött is minden féle, csak az nem, ami nekünk jó lett volna, így végül beültünk egy kellően nagy taxiba. Úgy tűnt, hogy a világ végére visz minket a sofőr. Egy külvárosi szállodához érve várta javadalmazását, cserébe a jól elvégzett munkáért. Nagy nehezen megértettük vele, hogy célt tévesztett, így újabb negyed óra rabszállítás következett (szal mégsem volt kellően nagy az a taxi). Az angolok vettek is jegyet a másnap du.i járatra, mi viszont nem szerettünk volna annyi időt várni a hajózásra. Visszamentünk a városba, és sörözéses napfogyatkozás közepette vártunk esti vonatunkra. Az itthoni tervek szerint teljes napfogyatkozást szerettünk volna nézni Novosibirsk környékén. Irkutsk azonban már kiesett a totalitás kb.
Szintén nem sokat törődött a napfogyatkozással az a pár, akik a pályaudvarnál búcsúzkodtak, és – a 18 x-os zoomnak köszönhetően - pár fénykép ereéig részesei lehettünk életüknek; a srác próbálkozásának, a leányzó megvető, majd szomorú pillantásainak (és nem utolsó sorban a vágyölő titokzokninak :S).
Vonat helyett elektricskával indultunk a többiek után a Bajkál-tó parjánál fekvő Slyudyankába. Ez a szerkezet leginkább a HÉV szerelvényekhez hasonlít, de hála a széles nyomtávnak, itt 3-3 ember széles ülések találhatóak. Szinte az egész vagon utazóközönségével megismerkedtünk. Rövid időn belül a celeb’-indexünk a sör, v’mi helyi kerítésszaggató és a kovászos uborkáéval vetekedett. A késő esti érkezésünkkor a pályaudvaron több útitársunk, és a hostel házigazdája, Andrej is várt ránk.
Ahogy arról a többiek már beszámoltak az augusztus 2-át nagyjából együtt töltötte a csapat. Este azonban már egyeztetések voltak, hogyan is tovább. Simonnal és Tomival elhatározzuk, hogy meglátogatjuk a fókákat az Ol’khon-szigetnél. Miután Dudinak és Szicskének folyamatban volt a vízumigénylésük, velük annyiban maradtunk, hogy majd augusztus 5-én a mongol határ felé tartó vonaton találkozunk. Meli és Lami első ütemben, Mariann, Rita, Zsuzsi és János második ütemben támadnak a Kínai Népköztársaságra Chita – Hailar útvonalon. Ott egyesítve erőiket hatan tartanak majd Datong felé, ahol Csucsuval és velem futnak majd össze. Simon addigra Pekingbe szeretne érni, hogy találkozzon Verával.
Marsutkákkal úttalan utakon I. Augusztus 3-án én a megbeszéltek szerint hajnali 5-kor keltem, Tomiék le sem feküdtek. Gyors fürdés, reggeli után legyalogoltunk a vasútállomásra, ahonnan fél 7-kor kellett indulnia egy marsutkának - menetrend szerint közlekedő magántulajdonú kisbusznak - Irkutskba. A nagy hátizsákjaink a tetőre kerültek, nálunk csak 1-2 dolog maradt. Rendes fürdési lehetőség a központi helyen volt, a nem sok, de nagyon finom kajákat is ott kaptuk. Amikor a transz-szibériain utaztunk, mi hárman és Christian voltunk egy kabinban. Christianról annyit érdemes tudni, hogy: 1. Többen tervezték az utazást, de végül tök egyedül indult el az 50-es éveit taposó német IBM alkalmazott a vadkeletre. 2. Embertelen mennyiségű halat volt képes zabálni, minderre XXL-es tubusból tolta a csípős RedGoldunkat, csakis sört és vodkát láttuk inni. Az Ol’khon-szigeten vacsorához készülődve ismerős szófoszlányokat hallottunk a hátunk mögül. Összenéztünk, és mindhármunk számára egyértelmű volt: Christian az. Szal az Ol’khon-szigeti meglepetés maga Christian volt, aki halszagúan, ba**megolva konstatált épp v’mi szitut. J Hajókázás Khuzhir és Ust’-Barguzin között a Bajkál-tavon Hétfőn reggelizés után derült ki (borult be), hogy kedden nem megy hajó Ulan-Ude irányába, csak aznap késő délután. Így csak 1 napot maradhattunk Khuzhirben, a biciklitúra gyalogtúrára degradálódott. Strandoltunk, sokat fotóztuk az elragadó tájat. Összepakolt cuccal kisétáltunk a Sámán-szikla nyugati öbléhez. Mivel időben értünk ki, Tomival elmentünk megmászni a sziklát, és persze fényképezni. A hajó elég sokat késett, a korábban megismert moszkvai – amerikai hölgyduó is ránk csodálkozott, hogy még mindig ott voltunk. A kis ladik helyett egy hatalmas hajó érkezett, igaz 3/4 órás késéssel. Kezdett égető problémává válni a pénz-kérdés. A szigeten vihar volt, ezért nem tudtunk bankkártyával fizetni, a hajó a tervezett 800,- RUB helyett 1.300,- rubelbe került. Ennyi rubelünk már nem volt, angolok váltották be Simon euróját, így tudtuk csak kifizetni a hajóutat. Kézpénzben maradt kb. 100 RUB és 100 USD-unk… A kb 50 km/h-s csapatás után Ust’-Barguzin kikötőjében GANZ daruk és egy kedves, angolul beszélő hölgy várta a turistákat. A szállást és fürdőt ajánló hölgy nem jött vissza értünk, így két fiatal lány segítségével sikerült ingyen szállást találnunk. Üres faház, víz kannában, budi a szokott helyen. Voltak olyan rendesek, hogy telefonon leszervezték nekünk másnap reggelre a marsutkát is; 6’30-ra ígérte magát.
Helyet is foglaltunk a hátsó üléseken, mondván az a sor pont elég hármunknak. Egy ideig így is volt, de ráébresztettek minket, hogy ott bizony nem három ülés található, hanem négy! A mikrobusz eredeti üléseit kiszerelték, és a 9 személyes járműből simán csináltak 12 személyes buszt. Hamar rájöttünk, hogy az esetleges 3 mázsa plusz kedvéért nem sokat variáltak sem a futóművel, sem a fékekkel. Beült mellénk (félig Simon ölébe) egy hölgy, így utaztunk Irkutskig. A megérkezés leginkább ahhoz volt hasonlítható, mikor a négy gengszter kikászálódik Grabovszky kocsijából. 
A vasútállomástól csak Tominak sikerült a 64-es busszal átjutnia a buszpályaudvarra 10 rubelért. Miután 4-5 tömött buszra sem tudtunk Simonnal felszállni, 200 rubeles, életveszélyes taxizásra adtuk fejünket. Vasárnap lévén az Ol’khon-szigetre tartó rendes menetrend szerinti járatra nem volt hely, maradt megint a marsutka. A több busznyi embert összeszervező menáger sorra szedte áldozatait; rajtunk is látván a tanácstalanságot, bedobta a 600 rubeles csak-most-csak-nektek kb. 300 km-re szóló ajánlatát. Ez a kisbusz is életveszélyes volt, az út is az volt, a sofőr is az volt. Itthon vidáman nézegettük az orosz ’autópályákról’ készült .pps-eket, ahelyett, hogy a szentolvasót is bepakoltuk volna. 
Több helyen aszfalt nélküli utakon, szakadó esőben, ablaktörlő nélkül, állandó vizitet igénylő bal első kerékkel értük el a tavat. A kompnál nem vártuk ki a sorunkat, Szergej többi buszához hasonlóan előre pofátlankodtunk. Ha egyszer egy üzlet beindul… Nem kellett sokat várni a behajózásra, de nagyon hideg volt a kompon, a meleg cuccok viszont a busz tetején figyeltek. A velünk utazó angol csajnak már volt foglalva szállása Khuzhirben, mi is odamentünk. A turista központban lévő házakban már nem volt hely, egy régi szibériai faházban kaptunk egy szobát. Fürdő a bejárat előtt balra, pottyantós WC a kertben. Mondjuk nem csoda ez egy olyan szigeten, ahova csak pár éve vitték ki az elektromos áramot.
Ol’khon-szigeti ismerős
Posts
No comments:
Post a Comment