Marsutkákkal úttalan utakon II. Augusztus 5-én hajnalban a rövid készülődést követően – egy tök üres házban nagyon nem volt mit szétpakolni; neszeszer, hálózsák, pálinka – már a kapu előtt vártuk a kisbuszt. Szerencsétlenségünkre mire értünk jött, több rutinos személyt szedett fel a városban, így megint csak a hátsó négyes ülésen volt helyünk. Már száguldoztunk kifelé a településről, mikor visszafordultunk, ugyanis egy spontán létszámellenőrzéskor kiderült, hogy valakit otthagytunk. Egy ideig a tó (tenger!) partján haladtunk, sőt, volt ahol aszfaltos úton! Körülbelül félúton álltunk meg pihenni, ekkor már tudtuk, hogy nincs haladék: a sofőr tuti hogy be akarja szedni a viteldíjat. Eléggé lazán vette, hogy majd csak utazásunk végeztével tudunk fizetni. Nagy megkönnyebbülést jelentett számunkra, hogy nem hagy ott minket a semmi kellős közepén. Ulan-Ude-be érve egy másik sofőr figyelmeztetésének köszönhetően ránéztek a mi kocsink kerekére. Nagy röhögés közepette konstatálták a szálszakadásos gumit, majd a vasútállomáson raktak ki minket.
Ulan-Ude-ben - az orosz repülőgépgyártás egyik fellegvárában - ágazik szét a transz-szibériai vasútvonalból a transzmongol ág. Másnap hajnal hatra kellett volna csak odaérnünk, hogy a megbeszéltek szerint Dudiékkal együtt folytassuk utunkat. Nem vártunk rájuk, így – igaz dízel mozdonnyal – de 17’55-kor elindultunk Mongólia felé. Egészen a határig, Naushkiig jutottunk. „Másnap 9-kor nyit a pénztár, akkor derül ki, hogy a délután érkező, este hatkor továbbinduló vonatra lesz-e hely.”, sikerült megtudnunk. 
Nos, erre a teljesen feleslegesnek tűnő várakozásra nem voltunk vevők, nem beszélve a vasúton akár 6-10 órányi két oldali határellenőrzésről. Egy katonatiszt elvitt minket a kb. 40 km-re lévő közúti határátkelőhöz; Kyakhta-ba.
Innen megint marsutkával folytattuk utunkat. Azaz éjjelre maradtunk helyben a határon, az ugyanis majd csak reggel kilenckor nyitott, de aludhattunk hárman egy kisbuszban. Itt úgy nézett ki, hogy ez is a szolgáltatás része volt. Ha már egyszer gyalogosan úgy sem lehet átkelni a határon, 
akkor miért ne szolgálhatna szállásul a kisbusz a kellő időben érkezőknek!
Augusztus 6-án reggel nyolckor keltünk, a hálószobánkat visszaalakítottuk kisbusszá. Az ekkorra már több tucat sorban kígyózó autók között egyre csak gyűltek a gyalogosok, mindenki autót keresett magának az átkeléshez. Táskáink mindenféle rögzítés nélkül kerültek a tetőre. A határátlépés nem volt egyszerű feladat. A több méter magas drótkerítéssel védett övezetbe csak zsilipelve engedték be kettesével az autókat. 
Előzetes orosz útlevélvizsgálat, kocsiból ki, személyeket, autót külön-külön, kocsiba vissza, majd még egy ellenőrzés. Ugyanez mongol oldalon, Tomi mindezt megspékelte azzal, hogy kimagyarázta, miért is volt az ő útlevele celluxszal megragasztva.
250 rubelért átvittek minket a határon, és ott pénzváltást követően 500 rubelért találtunk olyan autót, ami vállalta, hogy elvisz minket Ulaan-Baatarba. Máris érezhető volt a két ország gazdasága közötti különbség. "Mongólia a korlátozott lehetőségek, és a korlátlan lehetetlenségek országa..." Augusztus 7-én Simonnal korán keltem, mint utólag kiderült, túl korán. Mindenféle híresztelésekkel ellentétben Budapesthez képest ’csak’ hat órával voltunk előrébb, eggyel kevesebbel, mint az irkutski idő. Másnap megnéztük a Gandan Buddhista Kolostort, és hasonlóan az előző naphoz jártuk a várost. 2.000,- tugrikért (kb. 270,- HUF!) vitt ki A 17 Magyarországnyi területen kevesebb, mint 3 millió ember él nyolcad annyi egy főre jutó GDP-ből, mint mi itthon. A képeslapokat kb. 100,- Forintért utaztatják hazáig. A tejeskannában főtt kecskétől kezdve a birkával tömött párolt tésztagombócon át a birkafaggyúig bármit megesznek, és az egész ország kumisz-lázban ég. A gyümölcsök precízen, egyesével vannak csomagolva az árusoknál. A semmi kellős közepén lévő jurták mellett motortól a terepjáróig, a lovaktól a tevéig, a napelemtől a műholdvevőig minden megtalálható. Ulaan-Baatarban a panelépületek között vígan megfér egy-két jurta is, a parlamenttel szembeni területet derékig érő gaz borítja. Augusztus 9-én hagytunk magunk mögött a kedves emberek érdekes országát. Reggel ébresztettek minket a határon. Újabb reg.kártyát kellett kitölteni. A mongolok nem sokat foglalkoztak velünk, a kínai vámos azonban kipakoltatta a táskáinkat. Végignézte a gázpalackot, a hálózsákot, a gyógyszereket, szóval szerintem kíváncsi volt. A ’maradék’ pálinka másfél literes PET palackban volt, arra simán rámondta, hogy víz. Oké, nincs vita a hatósággal. Mindezt letudtuk egy-két óra alatt. Csopnál, a magyar – ukrán határnál átváltott a vasút a széles nyomtávra, most ugyanez történt vissza a keskeny nyomtávra. A kerékcsere elég érdekes volt, de rettentően hosszadalmas. A rengeteg vagonból álló szerelvényt szétválasztották, a vagonokat utasostól mindenestől külön-külön felemelték, és új forgózsámolyokat gördítettek a vagonok alá.
A határtól 1-2 km-re Altanbulagban felnistől, mindenestől kicserélték a pótkerekeket, majd csencselt dízelt is szereztünk, illetve még egy ember beszállt a kocsinkba. Gondolom, már mondanom sem kell, hogy a hátsó sor volt a miénk, de végre csak hármunké! Alig haladtunk valamicskét az egyébként meglepően jó minőségű aszfaltúton, letértünk egy homokos semmibe vezető mellékútra. Na ennyit a mongol utazásról, máris kirabolnak minket? Egy buddhista emlékhelyre vittek minket, ahol mindenki a maga módján lerótta kegyeletét. 
Kora délután értünk Darkhanba, ahol orosz, mongol és kínai kaják között lehetett válogatni. A félliteres Coca-Cola kb. 40,- Ft-ba került. Amíg útitársainkkal ebédeltünk, sofőrünk megjavíttatta a kipufogót, igaz, mi már azt gondoltuk, hogy lelépett a táskáinkkal. Az út során megálltunk egy-két jurtánál. Lovakat fotóztunk, kiscsikókat simogattunk, na és persze a kvasz után jöhetett a kumisz! Mielőtt beértünk volna a fővárosba, útlezárás miatt sivatagi tereprallyn találtuk magunkat. Ulaan-Baatarban kiszálltunk a kisbuszból, és egyből akadt jelentkező (kb. egy 2/3-nyi nagyságú Tico) hogy elvigyen minket a kívánt helyre. Elől a két mongol, hátul mi hárman hátizsákokkal, ugyanis a csomagtartóban kb. 1000 db tojás figyelt. 
Pénzünkkel egyből tankolni indultunk, ahol 10 perces sorbaállást követően 4-5 litert tankoltunk. Ez a fél órás utazás húzósabb volt, mint a határtól Ulaan-Baatarig. Szállást (6 USD/fő/éj) könnyedén intéztünk a központban, a State Department Store és a State Circus közelében. Eredetileg a 
Golden Gobi Guesthause volt a cél, de náluk már nem volt hely, ők ajánlották ezt a helyet. 
Reggelire ham&eggs, pirítós, Illy a kedvenc mongóliai holland kávézónkban. Szállásadónk utánakérdezett a vonatnak. Simonnal elintéztük a jegyeket. Ő este nyolckor indul vonattal, majd alvós busszal Pekingig. 
Tominak és nekem egy nappal későbbre, szintén esti nyolcas indulással vettünk vonatjegyet jinningi átszállással Datongig. Találkoztunk az angol srácokkal, sétáltunk, söröztünk, interneteztünk, ajándékot vásároltunk, megnéztük a Szühebátor teret, a Nemzeti Múzeumukat. Érdekes volt a másik oldalról látni a tatárjárást. Elköszöntünk Simontól, találkoztunk Dudiékkal, újdonsült svájci barátjukkal és a transz-szibériai vonaton megismert ausztrál leányzóval is. 
A Chichago nevű szórakozóhelyen töltöttük az estét. Rövid időn belül már a tulajt kínáltam a komlói körtepálinkával (Köszi Marcika!), Tomi is befutott. Ismerkedtünk a helyiekkel, akik kedvesek, aranyosak, de ennek ellenére eléggé zárkózottak. Hazafelé én egy gitáros haverjainak lakására is felmentem, ők is rendes srácok voltak. Reggel hat körül találkoztam Tomival a szállásnál.
minket egy jobbkormányos Yaris a 2 km-re lévő vasútállomásra. A vonaton a változatosság kedvéért egy (másik) ausztrál csapattal ismerkedtünk meg.
Vonatozás Mongóliából Kínába
A cirill betűkhöz képest újabb csapást mértek tájékozódási képességünkre a kínai írásjelekkel. Konstatáltuk a helyzetet, hogy elég érdekes lesz ráismerni Jinningre a kínai írásjelek alapján. A pályaudvaron várt minket egy kínai a további útra szóló jegyünkkel. 1. kínai bank, 1. kínai sör, 1. kínai cigi Tominak. Érdekes világ lesz, az már bizonyos! Mint kiderült, Mongóliában a lehető legolcsóbb kínai vonatjegyet, az állót adták el nekünk a Jinning és Datong közti útra. 
A vonat ezen része tömve volt kínaiakkal, mindenki úgy nézett ránk, mintha még nem láttak volna fehér embert. És lehet, hogy tényleg? :) Jellegzetes szagú porlevesekre öntötték a rövid időn belül elfogyó forró vizet. Simán dohányoztak a vagonban, de illedelmesen minket is megkínáltak, majd mint egy teve, akkorákat köptek a földre. A szemetet idővel összesöpörték, de így a vagon végénél már térdig ért a mocsok.
Hirtelen belecsöppentünk a kínai átlagemberek életébe
Tomival 1-2 órával a többiek (Meli, Lami, Rita, Mariann, Zsuzsi, János) előtt érkeztünk Datongba, és a vasútállomáshoz legközelebb lévő szállodát céloztuk meg, ahol 35,- CNY/fő/éj áron vettünk ki szobákat. Mindkét oldalról kölcsönös élménybeszámolót követően elég későn fekszünk le.
Az elkövetkező napokat így nyolcan töltöttük együtt, de ezzel kapcsolatban vissza is adnám a szót a blog eredeti szerzőjének. Köszi a felkérést Rita!
Posts
No comments:
Post a Comment