Hídnyitás

SztPétervár területi tervezési szempontból kiváló helyzeti energiákkal rendelkezik. Ez most szakzsargon, de mindjárt megmagyarázom, nagyon egyszerű. Azt jelenti, hogy egy adott településnek a működésre, gazdasági előnyökre, fejleszthetőségre nagyon jó esélyei vannak pusztán azért, mert jó helyen van földrajzilag. Hogy még érthetőbb legyen: SztPétervár a tengeröböl partján, folyótorkolatnál fekszik, mely folyó és kapcsolatai mélyen benyúlnak a szárazföldre, így nagy területen valósulhat meg rajta keresztül a vízi kereskedelem, adott esetben pedig lehet vámot szedni, és ettől virágzik a gazdaság (tömören és leegyszerűsítve). Ésszerű volt a hadi flotta központját is ide telepíteni, hiszen Európa felé itt nyílik Oroszország vízi kapuja. A fenti dolgoknak több pozitív következménye is van a bámészkodó túrista számára:

1. A város tele van fiatal, egyenruhás, helyes matrózokkal ;)
2. Van sok víz, amin lehet hajókázni, és a mikroklímát is javítja.
3. Van sok szép híd, amiről lehet bámészkodni.
4. Van sok szép hajó, amit lehet bámészni (rajta vannak a matrózok is).

Az ám, de a sok szép hajó hogy fér át a sok szép híd alatt? Hiszen ha nagy kereskedelem, akkor nagy hajó, a hidak mégis teljesen normál görbületűek. Na, kérem, az úgy van, hogy a hidat fel lehet nyitni! És ezt meg is teszik minden este, mind a harmincvalahány híddal, meghatározott sorrendben és ritmus szerint, hogy a nagy hajók is tovább haladhassanak, és a város forgalma se boruljon föl teljesen. A taxisok pl fejből tudják mikor melyik hídon lehet átmenni, így hajnali fél háromkor sem kell pánikba esnünk, ha éppen akkor jut eszünkbe a város egyik végéből a másikba átjutni. Minden híd különbözőképpen nyílik (középen, vagy a harmadánál, negyedénél), viszont szépen meghagyják rajtuk a közvilágítást (a hídnyitás időszaka pont beleesik abba a rövidke éjszakai sötétségbe, ami nyáron is megvan), és így frappáns éjjeli turistalátványosságot teremtenek vele. A hasznosat a kellemessel. Utolsó éjszakánkon mi is kivonultunk a rakpartra, hogy tanúi legyünk az eseménynek. Még vadvilágos fényességben indultunk neki a partnak (tehát kb. 20h óra magasságában), leszálltunk kedvenc Nyevszkij proszpekti metrómegállónkban, hogy még utoljára sasszézhassunk egyet a sugárúton, a felújítás ugyanis befejeződött (vagyis 4 nap alatt a város egyik legforgalmasabb útjának mintegy 1 km-es szakaszát fullra megcsinálták! csak jelezném a magyarországi útfenntartóknak). Befordultunk kedvenc Pétervári fagyi-templomunknál (mert itt is van olyan színes sokkupolás, mint Moszkvában), mit ad Isten, pont arra menetelt egy századnyi matróz legény! :) Zsuzsi meg én uccu neki, elébük rohantunk feltűnés nélkül, hogy lefotózhassuk őket. Nem maradtunk észrevétlenek, de a srácok is benne voltak a játékban, és amennyire a tempó engedte, pózoltak a masináinknak. :) Néhány méterrel arrébb, sokkal negatívabb fogadtatásban volt azonban részünk. A matrózoktól elkanyarodva, egy kicsi, de széles hídon keltünk éppen át.

Előttünk három fiatal, két (nem éppen izompacsirta) fiú és egy lány haladtak. Egyszercsak a lány elbukott, s bár nem esett nagyot, ülve maradt a földön. A fiúk persze melléguggoltak, ekkor már feltűnt, hogy egyikük sem józan. Valószínűleg a lány is inkább ezért tétovázott a felállással. Nem is igen törődtünk velük, beszélgetve elhaladtunk mellettük mintegy öt méterre. Tényleg nem néztük őket feltűnően, csak arra a néhány pillanatra, amíg megállapítottuk, hogy "jóvan, csak becsíptek egy kicsit a srácok". Egy ilyen pillantást azonban mégiscsak elkapott az egyik fiú, s rossz néven vehette, mert olyan hirtelen ugrott fel, s olyan hévvel indult meg felénk, mint aki egyetlen csapással porrá akar zúzni mindannyiónkat.

Szétrebbentünk, mint a verebek. A következő kb egy-két perc eseményeit szívdobogva egy utcasarokról néztem végig, a többség szintén jó tíz-húsz méterre állt meg valahol, csak Simon, Csucsu, Dudi maradtak a centrumban. Ordibálás (főleg az orosz fiú részéről) és néhány ütésváltás követte egymást. A mi fiaink nem akartak verekedni, csak magukat védték érthető módon. Érdekes, hogy pont ekkor senki más nem járt abban az útkereszteződésben, illetve jött egy öreg fószer, de az is csak nézett, nyakát behúzva. A másik srác - valamivel józanabb lehetett - egy idő után próbálta csitítani barátját, az lett a vége, hogy a dühös srác elvette Simon kalapját és odaadta a lánynak, mintha csak azzal visszaadta volna a becsületét, amit mi ("a pillantásunkkal") elvettünk tőle. Inkább nem firtattuk a dolgot, és elszivárogtunk a helyről, amíg a srác a lánnyal foglalkozott. Simon szegényebb lett egy kalappal és gazdagabb egy monoklival. A következő utcasarkon befordulva találtunk egy kis fabódét, benne strázsált valami rendőrféle, de úgyse tudtuk volna megmagyarázni a dolgot. Némileg feldúlva betértünk egy kávézóba és próbáltunk napirendre térni a dolog fölött. De csak oda lyukadtunk ki, hogy mi tényleg nem csináltunk semmi többet, mint rápillantottunk a mellettünk éppen elbukó lányra.

A Pétervári este hűvöse és a hídnyitásra várás izgalmai ("-Mikor nyitják már? -Most fogják, figyelj! -Állítsd be! -Á, nem jó! -Most én. -Add ide az állványt! -Hogy a fenébe kell ezen ISO-t állítani? -Naa, most beálltak elénk! -Menjünk át amoda. -Figyelj, nyitják! -Aztaaa! -Hű, most a másikat is! -Dejóó!") aztán elsöpörték az incidens rossz emlékeit. Simon kékülő monoklija és egyébként is vadiúj fizimiskája (megborotválkozva és rövid hajjal, nagyjából tizenöt évvel fiatalabbnak látszott) inkább a poénkodásra adott okot. Csucsu pedig nekiadta a saját kalapját.