Lenn a Bajcsinál

No, hát ha már végre megérkeztünk és újra együtt volt a banda, első igazi bajkáli napunkon szikrázó napsütésben lesétáltunk a beach-re csobbanni. A Bajkál-tó sok mindenben hasonlít a Balatonhoz. Például mindkettőnek Ba-val kezdődik a neve... Egyébként ez itt sokkal hidegebb és még annál is sokkal mélyebb. Szóval a csobbanással még edzett szívűeknek is csak óvatosan: a nyár közepén is alig-alig 10 fok fölötti hőmérséklet és a parttól 10 méternyi távolságban már búvármerülésre alkalmas mélység van! Az évszakok átlagos jellemzőinek itt sokkal kevésbé van hitele a hegyek miatt. Andrej mesélte, hogy ha ma jó idő is van, holnap akár hó is eshet.

Érdekes, hogy a tó nagy térfogatú vizmennyisége kompenzálhatna, mégis ilyen változékony az időjárás (bár az is lehet, hogy kompenzációval együtt ilyen). Úgy tűnik, mintha a Bajkál is csak egy lenne az ősöreg masszívumok közül, háboríthatatlan és nem érdekli, mi zajlik fölötte. A kutatások szerint a tavakra, tengerekre jellemző anyagáramlások, energiaforgalmak vizének 90%-át nem érintik.

Szóval, azért egy 5-10 perces szoktatás után csak bementünk valahogy és kb ugyanennyit ki is bírtunk odabenn, sokat mozogva, de eztán inkább a vizuális élményeknek szenteltük a napot. A tó partja és az ingványon átvezetett sinek között nyugat felé haladva elértük a Samanka-félszigetet, amelynek környékén homokos (rejtély, honnan került ide, az amúgy kavicsos partra) strand és piknikező helyiek nagy tömegben voltak megtalálhatóak. Az amúgy pazar kilátással bíró ösvény mellett jobbról-balról különféle tákolt sátrak voltak elszórva, az emberek kempingeztek, bográcsoztak, de a vízbe közülük is csak a bátrabbak - főleg gyerekek mentek be. A felmagasodó félsziget csúcsát elérve a távolból dörgés-villámlás fenyegető hangjai fogadtak. Ezért nem időztünk sokáig, hanem a sinek túloldalán (a völgy és a városka felé eső részen) visszafelé indultunk.

Ezen kis séta során bizonyítékát láthattuk a ténynek, miszerint a Transszibériai vasútvonal a világ legforgalmasabb vasútvonala. Szinte hárompercenként eldübörgött mellettünk egy vasmasina, többnyire tehervonatok. Az állomásokon is tapasztalható tény, hogy a 10-20 (!) vágányból csak 1-2 az, amelyikre a személyvonatok érkeznek és indulnak tovább, a többi rendszerint dugig van várakozó tehervonatokkal. Itt biztos, hogy mindig szükség lesz vasutasokra.Szóval sétáltunk, de hiába menekültünk, a zápor utólért minket. Nagyon nem áztunk el, de utána már sajnos nem lett olyan ragyogó idő, mint délelőtt. Szét akartunk nézni kicsit a városban, de éhesebbek voltunk annál, ezért gyorsan feltöltöttük tartalékainkat egy kisboltban, és hazaindultunk. Mondtam már, hogy a szállásunk 3 km-re van a vasútállomástól? Most ennél messzebbről indultunk, úgyhogy laza egy órás séta volt ez, az uccsó húsz percben pedig újabb záport kaptunk a nyakunkba, ezt már nem úsztuk meg szárazon. Felérve a hostelba viszont annál jobban esett a sülő omul illata. Ez egy endemikus (bennszülött) halfaj itt a Bajkálban, és Anna legalább háromféleképpen tudja elkészíteni. Ezt jól ki is használtuk, mert mindegyikből kértünk néhány adagot, aztán meg körbekóstolgattuk. Nyamiii!

A szobában háborús állapotok uralkodtak, az eső elől bemenkített kb három adagnyi mosott ruha az ágyak közé kifeszített köteleken és minden lehetséges helyen, törülközők és pólók az ágylétrákon, zoknik és bugyik a keretszegélyeken, nadrágok az ajtó, szék és asztalszélen voltak kiteregetve, plusz a hátizsákból kipakolt cumóink a földön. Egyszerűbb lett volna macsétával átvágni magamat az ágyig, de hát azért mégiscsak szükség lesz még azokra a ruhákra a következő pár hétben, úgyhogy inkább a bújocska-mászócska módszert alkalmaztam.