Különös útlevél

Augusztus hatodika, reggel 9. Ez az utolsó napunk Oroszországban, legalábbis nagyon reméljük, mert ha nem, akkor lejár a vízumunk és kezdődik a haddelhad. (Ezt hogy írják?). Olvastuk a neten, hogy van valami busz Kínába innen de többet nem foglalkotunk az üggyel. Az orosz határváros, Zabaikalszk egyébként egy pár száz omladozó házból állt, összekötve földutakkal, ami elég lehangoló látvány volt... Sokat nem is nagyon foglalkoztunk a hellyel, minnél hamarabb Kínába akartunk jutni. Nem volt más dolgunk, mint követni a kínaiakat. Ők a vasútállomás előtt várakozó buszokhoz siettek, ahova felszálltunk mi is de mi nem arra amire ők, hanem oroszok közé. Mint később kiderült, ők kínába igyekeztek vásárolgatni, illetve ezt-azt csinálni, hiszen sokkal olcsóbb minden mint Oroszországban. Ez a busz még csak a buszállomásra vitt, ahol letessékeltek minket. Nagyon nehezen jöttünk rá, hogy nekünk melyik ablaknál milyen buszjegyet kell venni, ha Kínába igyekszünk. Ehhez még a kínai vízum ügyéntéző sort, - vagyis inkább fürtöt - is ki végig kellett állnunk teljesen hiába. Végül az 50. ember csak tudott angolul és elmagyarázta, hogy mi a teendő, így kb. 1 óra múlva kezünkben volt a jegy, amivel Kínába juthattunk. Azért egy hibát elkövettünk, megpróbáltunk wc-re menni a buszállomáson. A toalett egy kis különálló betonépület volt, egy kis teremben volt 3 lyuk, amik felé kicsit lejtett a betonpadló. Más extrákat nem tartalmazott, gondolok itt pl. vízre vagy ne ajd isten papírra, vagy hová is gondolok de valamiféle elválasztó falra a lyukak között. Különös érzés lehet embertársaid mellett egy lyuk felett guggolni és alkotni, mi inkább nem próbáltuk ki... sebaj, túléltük. Elindult a busz a határállomás felé, ami nagyjából egy űrállomásra hasonlított, de mondjuk egy orosz típusúra, ugyanis egy hatalmas betontömb volt. Szerencsénk volt, hogy volt egy fontos tartozéka a busznak, egy provodnyica, aki irányította az embereket. Vagyis csak minket, mert mi aztán nem értettünk semmit. Ide-oda vitték az oroszok az útleveleinket, tereltek különböző sorokba. Gondolom a buszon lévő társaink nagyon örültek nekünk, hogy miattunk kell minden egyes lépésnél jóval többet várakozni a szokásosnál. Csak akkor izgultunk egy kicsit, amikor a regisztrációs kártyát beadtuk a határőrnek az ablakon, ennek a hátán kellett volna lennie az összes rendőrségi pecsétnek azokból a városokból, ahol legalább 72 órát tartózkodtunk. Nos nekünk ilyen nem volt. A határőr viszont erre rá se hederített, kár volt ezen izgulni. De most jött csak a java, a kínai rész. Valószínűleg életükben nem láttak még magyar útlevelet, el sem tudták képzelni, melyik országból jöttünk. Meli román útlevele azért nagyjából érthető volt számukra, de nem sokat segített rajtuk az én magyar útlevelem címoldala: "MAGYARORSZÁG". Csak valahol a belső oldalán egészen apró betűkkel van ciril betűkkel is benne az ország neve. Ezek a határőrök a kínai-orosz forgalomhoz voltak szokva, a ciril betűket gondolom tudták olvasni, de latin betűkkel meggyűlt a bajuk. Vicces volt, ahogy ide-oda hordták és mutogatták egymásnak útleveleinket, hogy vajon mi is lehet ez. Még a busz kínai utasait is kérdezgették hátha tudnak nekik segíteni. És akkor jött a vám! Egy kis szobába betereltek minket, mindenkit behívtak aki ráért és kipakoltattak mindent. Nem volt bennük semmi rosszindulat, csak borzasztóan kíváncsiak voltak. Az alufólia és a kínai térkép tetszett nekik a legjobban, azt alaposan megnézték, mosolyogva tárgyalták egymással, hogy vajon mi mire való. Nagy nehezen elmagyaráztuk nekik, hogy az olimpiára megyünk, el is kérték a jegyeket. Szinte csodálattal állták körbe és vizsgálták ezeket az olimpiai ereklyéinket, le is fénymásolták sebtiben maguknak. Eközben persze orosz társaink a buszon főttek és vártak ránk, ugyanis a busz végállomása már Mandzsúriában volt, ami a határtől kb. 15 km. Ekkor már láttuk, hogy mekkora szerencsénk volt, hogy az orosz turista buszra kerültünk és nem az ecseri szatyros kínaiak közé, akiket nagyon alaposan átvizsgáltak és velük egyáltalán nem voltak olyan barátságosak mint velünk. Úgy látszik, hogy néhányan csak később értesültek a határállomáson a kerekszeműek érkezéséről, mert egy másik szobába is átvittek, és újra mosolyogva szétszedtek minket. De ez már az utolsó akadály volt, utunkra engedtek. Mindent egybevetve másra számítottunk, mint amit kaptunk, a szigorú kommunista Kína határőrei ugyanis sokkal barátságosabbak voltak mint az összes határőr együttvéve, akikkel találkoztam eddig. Nagyjából másfél óra alatt sikerült bejutnunk az áhított kínába, és uton voltunk Mandzsúria felé. Nem volt más dolgunk,mint 7 db sms-ben megírtuk a többieknek, hogy mire számítsanak. Remélem megbocsátotok, hogy nem készítettünk fényképeket a határon...