Egy órával indulás előtt már a pályaudvaron vagyunk. A vonat már benn áll, egy üres fülkét sikerül lefoglalni (nem is nehéz a nálam lévő csomagmennyiséggel). Hamarosan befutnak a többiek is: Lami, Melinda majd Mariann. Anyukám ekkor nyomja homlokomra az utolsó csókot, a peron végéről még remegő kézzel integetünk egymásnak.
Még egy búcsúztató brigád érkezik, élükön Kalózzal, aki minnyájunk kedves ismerőse és sokat próbált útitárs, de most sajnos csak integetni jöttek.
Aztán elérkezik a nagy pillanat, füttyjel, ablakban lógás, szívdobogás, amit otthon hagytunk, az már otthon marad, valakiszólaljonmármeg. Eltelik pár perc, mire meg merjük állapítani: "Hát, elindultunk." Részemről akkor válik izgalmassá a táj, mikor elhagyjuk Gödöllőt (hétköznapokon ugyanis rendesen eddig utazom), búcsút intek az egyetem épületének is.
Na, és hol vannak a többiek? A társulat nagy része a Keletiből induló IC vonatot választotta a határig tartó utazásra, mondván, hogy legalább addig legyenek kényelmesen. Papírkutyák.
Mi viszont addig is edződünk a jó kis műbőr üléseken.
18:34-kor Nyíregyházán utólér minket az IC, mit ad isten, éppen a kettővel mellettünk levő vágányra fut be, és fel is fedezzük a társakat az egyik kocsiban. Lóbáljuk magunkat ezerrel az ablakból, de azok le se *** minket. Ennyit rólatok.
Este kilenc körül megérkezünk Záhonyra, ott már várnak ránk a többiek (örvendezés, ösmerkedés az új arcokkal), fölcuccolunk a kishatárvonatra, azzal átcsapatunk Csopra. Ott átlépjük a határt, majd a túloldalon nézegetjük erősen a menetrendet, mivel is mehetnénk tovább? Ja, mert mehettünk volna Bp-ről egyetlen vonattal Moszkváig, ha két héttel korábban eszünkbe jut jegyet venni, de nem jutott... Nézegetjük, nézegetjük, de semmi biztatót nem találunk, olyannyira hogy a mai nap már nem is indul vonat az állomásról. Ehh.
Azért csak megkérdezzük a pénztárnál is, hátha. És lőn csoda: a pénztáros beszél kicsi magyar! És lőn második csoda: fél óra múlva indul egy vonat, amivel elmehetünk Lvovig (vagy Lviv), az egy nagyobbacska város, onnan több vonat indul. Ráadásul lesz majdnem egy éjszakánk, alhatunk is. Úgyhogy 22:20-kor fölszálltunk a platzkartnyira.
Még egy búcsúztató brigád érkezik, élükön Kalózzal, aki minnyájunk kedves ismerőse és sokat próbált útitárs, de most sajnos csak integetni jöttek.
Aztán elérkezik a nagy pillanat, füttyjel, ablakban lógás, szívdobogás, amit otthon hagytunk, az már otthon marad, valakiszólaljonmármeg. Eltelik pár perc, mire meg merjük állapítani: "Hát, elindultunk." Részemről akkor válik izgalmassá a táj, mikor elhagyjuk Gödöllőt (hétköznapokon ugyanis rendesen eddig utazom), búcsút intek az egyetem épületének is.
Na, és hol vannak a többiek? A társulat nagy része a Keletiből induló IC vonatot választotta a határig tartó utazásra, mondván, hogy legalább addig legyenek kényelmesen. Papírkutyák.
Mi viszont addig is edződünk a jó kis műbőr üléseken.
18:34-kor Nyíregyházán utólér minket az IC, mit ad isten, éppen a kettővel mellettünk levő vágányra fut be, és fel is fedezzük a társakat az egyik kocsiban. Lóbáljuk magunkat ezerrel az ablakból, de azok le se *** minket. Ennyit rólatok.
Este kilenc körül megérkezünk Záhonyra, ott már várnak ránk a többiek (örvendezés, ösmerkedés az új arcokkal), fölcuccolunk a kishatárvonatra, azzal átcsapatunk Csopra. Ott átlépjük a határt, majd a túloldalon nézegetjük erősen a menetrendet, mivel is mehetnénk tovább? Ja, mert mehettünk volna Bp-ről egyetlen vonattal Moszkváig, ha két héttel korábban eszünkbe jut jegyet venni, de nem jutott... Nézegetjük, nézegetjük, de semmi biztatót nem találunk, olyannyira hogy a mai nap már nem is indul vonat az állomásról. Ehh.
Azért csak megkérdezzük a pénztárnál is, hátha. És lőn csoda: a pénztáros beszél kicsi magyar! És lőn második csoda: fél óra múlva indul egy vonat, amivel elmehetünk Lvovig (vagy Lviv), az egy nagyobbacska város, onnan több vonat indul. Ráadásul lesz majdnem egy éjszakánk, alhatunk is. Úgyhogy 22:20-kor fölszálltunk a platzkartnyira.
Posts
No comments:
Post a Comment