Ukrajna

Másnap hajnali 4:30-ra érkeztünk Lvov-ba, nem esett jól felkelni ilyen korán. A vonatról leszállni viszont annál inkább. Az olcsó (nagyjából 700 Ft) szállás+utazás velejárója nem csupán a szűköske élettér, hanem a szintén kispénzű, ám sokkal alacsonyabb képzettségű utazóközönség is.
A tucatnyi magyar egy vagonba ugyan, de azon belül eléggé szétszórva kapott helyet. Illés meg én a hátsó rész utolsó előtti fülkéjében, illetve az ahhoz tartozó folyosói alsó ágyon. A legutolsó fülkében ukrán gyármunkások kisebb hada verődött össze, sokkal inkább kocsmahangulatot indukálva, mint nyugodalmas alvást. Kártyáztak, söröztek, valami rádióból ukrán siratódalok recsegtek, olykor-olykor összevitáztak valamin nem kisebb hangerővel, mint ezt egy rendes fix alapzatú kocsmában tennék. Cigarettázni igaz kijártak a peronra, de minthogy ezt elég gyakran megtették, az állandóan nyitódó-csukódó ajtón át szinte folyamatosan dőlt be az ukrán kátránygőz.
Eléggé bosszantóak voltak, de eléggé sokan is ahhoz, hogy letettem a rögtönzött illemtan óra megtartásáról. Összehúztam magam és a fal felé fordulva aludni próbáltam.

Ez hiba volt. Mármint, hogy összehúztam magam. Nem sokkal később ugyanis arra ébredtem, hogy valaki ül az ágyam végében... Felkönyököltem, próbáltam értelmes arcot vágni, s a félhomályban kivenni, hogy vajh mi is lehet a szándéka a pasasnak. Nem volt szimpatikus.
Először arra gondoltam, talán rossz ágyat foglaltam be, és ez az ő helye, de én nem tudok ukránul, rajta meg látszott, hogy csak úgy tud. Szerencsére Illés sem aludt még túl mélyen és észrevette a szitut. Ő tud valami szláv nyelvet, úgyhogy megérdeklődte emberünktől, mi a lótüdőt keres az én ágyamon az éjszaka kellős közepén?! Kiderült, hogy az övé a felettem lévő ágy, de még nem akar aludni (éjfél körül járt az idő), ezért itt fog ülni. "Höhö-nem úgy van az koma. Ez itt az én ágyam, te meg húzzál föl nagyon gyorsan a tiedre és vágd be a szunyát, vagy nem állok jót magamért! "-volt az arcomra írva. Illés ugyanezt gondolom udvariasabban próbálta közölni az illetővel. De egyikünk se tudta meggyőzni, mi több, kezdett felháborodni, hogy megzavarjuk az üldögélését. Volt vele egy másik seftes is (mindketten nagy kockás nylonzsákokkal érkeztek), az próbálta csitítgatni - hála legyen néki! Ha egyedül van, lehet, hogy átvágott torokkal ébredek... Végül kiegyeztünk egy "kicsit még ül itt"-ben, s jobb híján újból falnak fordultam (a biztonság kedvéért a nyakamon szorosabbra húztam a hálózsákot), de elaludni nem sikerült, csak hallgattam a zajokat, vajon miről beszélgethetnek...
Előbb-utóbb aztán a koma tényleg felállt, elkezdett matatni a saját ágyán, persze közben az enyémen taposva, jött, ment. Aztán valószínűleg csatlakozott a szomszéd brigádhoz, mert többé nem hallottam a hangját, és reggel már nem volt ott se ő, se a csomagja, és én sem vesztettem vért.
A többiek jól aludtak.

Szóval örültem, hogy leszálltunk, bár még nem tudhattuk mi vár ránk a további utazások során. A vasútállomáson sikerült azonnal jegyet váltanunk egy alig 4 órával később egyenesen Moszkvába induló vonatra. Ollé! A szabadidőt pedig sétálással töltöttük el. A város nem tűnt különösebben szépnek, de csúnyának sem, azért látszik némi elmaradottság, de keletibb vidéken Magyarországon is találni hasonlót. Mi, fotósok, játszottunk egy kicsit a hajnali fényekkel, és készült néhány szocfotó is. Az állomáshoz visszakanyarodva találtunk egy piacot, ahol olcsón összevásároltunk néhány zöldséget, gyümölcsöt (áfonya!!!), ki tudja, mikor lesz alkalmunk újra a hazai ízekhez hasonlót kóstolnunk.