Aztán az első nagyobb érvágást a létszámon az Oasis HongKong légitársaság áprilisi csődje ejtette. Ezzel ugyanis nem csupán a náluk foglalt hazautat jelentő repjegy veszett el, hanem az utazás összköltségét kitevő jelentős összeg is, aminek az újbóli befizetését sajnos sokan már nem tudták vállalni. Persze megindult a harc a pénzünkért, írtunk könyörgőlevelet , de azért annyira naivak nem voltunk, tudtuk, hogy egyhamar nem fogjuk visszakapni a pénzt. Gyors újratervezés, újrakeresés (a kínai vízumhoz ugyanis alapkövetelmény az ország elhagyását biztosító papiros megléte), a fellelhető legolcsóbb új repjegy azonban így is majdnem kétszerese volt az előzőnek :S
Visszatérve a létszámra, volt olyan, akit egyetlen megbeszélésen sem láttunk, csak a haverjai állították, hogy el fog jönni. Bevallom, én addig nem hittem el, amíg a vonaton be nem mutatkoztunk egymásnak, de végülis eljött (bár később többször is eltűnt, de az majd egy következő sztori). És volt olyan is, akit alig egy hónappal az indulás előtt sikerült megfertőzni.
Szóval lettünk tizenketten, de ebből egy srácot "elhagytunk" már Moszkvában, viszont Pekingben csatlakozott egy lány.
1. szabály: Mindenki azt csinál, amit akar. (Semmi sem kötelező.)
2. szabály: Nem várunk senkire.
Ezen (az eddig legalábbis) íratlan szabályok alapján azonban a 12 ember nem mindig mozgott együtt a városokon, de még országokon belül sem. Attól függően, hogy ki mit akart megnézni, szakadtunk több részre, aztán előre megbeszélt helyeken és időpontokban újra találkoztunk. Különösen az ázsiai részen és körülmények között ez persze korántsem annyira természetszerű, mint "holnap 10-kor a Moszkván, az óra alatt" megbeszélni egy randevút, de azért (itt is) bebizonyosodott, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor azt meg tudja csinálni. Bővebben majd erről is a megfelelő helyen.
Szóval mi vagyunk balról jobbra és föntről le: Zsuzsi, Dudi, Melike, Lamika, Husi, Bandi, Janó, Csucsu, János, Csupi, valamint szerény személyem.
Visszatérve a létszámra, volt olyan, akit egyetlen megbeszélésen sem láttunk, csak a haverjai állították, hogy el fog jönni. Bevallom, én addig nem hittem el, amíg a vonaton be nem mutatkoztunk egymásnak, de végülis eljött (bár később többször is eltűnt, de az majd egy következő sztori). És volt olyan is, akit alig egy hónappal az indulás előtt sikerült megfertőzni.
Szóval lettünk tizenketten, de ebből egy srácot "elhagytunk" már Moszkvában, viszont Pekingben csatlakozott egy lány.
1. szabály: Mindenki azt csinál, amit akar. (Semmi sem kötelező.)
2. szabály: Nem várunk senkire.
Ezen (az eddig legalábbis) íratlan szabályok alapján azonban a 12 ember nem mindig mozgott együtt a városokon, de még országokon belül sem. Attól függően, hogy ki mit akart megnézni, szakadtunk több részre, aztán előre megbeszélt helyeken és időpontokban újra találkoztunk. Különösen az ázsiai részen és körülmények között ez persze korántsem annyira természetszerű, mint "holnap 10-kor a Moszkván, az óra alatt" megbeszélni egy randevút, de azért (itt is) bebizonyosodott, hogy ha valamit nagyon akar az ember, akkor azt meg tudja csinálni. Bővebben majd erről is a megfelelő helyen.
Szóval mi vagyunk balról jobbra és föntről le: Zsuzsi, Dudi, Melike, Lamika, Husi, Bandi, Janó, Csucsu, János, Csupi, valamint szerény személyem.
Posts
No comments:
Post a Comment