Az aktatáskás

Az úgy volt, hogy séta közben egyszercsak megpillantottunk egy ótépé bankot, előterében bankjegykiadó-automatával. Lévén ilyen bankkártyám, de kevéske rubelom, megörültem a dolognak, és megkértem a többieket, várjanak meg, amíg veszek ki pénzt. Illetve valakinek még szintén innen kellett pénz, de már nemtom ki volt az, lényeg, hogy ketten bementünk az előtérbe, kicsit a sarokba álltunk, mert egy fiatal manus még mahinált a masinával (alliteráció!).
Állunk, várunk, csipog a gép, a nem túl magas, de vékonydongájú, kockás inges manus ki- meg berakosgatja a kártyáját. Na jó, persze, van telefonegyenleg-feltöltés, meg egyszeri pénzfelvételre szóló limit, de öt percnél tovább nyomogatni az automatát, az mégiscsak sok. Ránk vártak kint a többiek, de el mégsem mehettünk, mert másik ilyen márkájú bankot találni nem sok esélyünk lett volna ebben a városban. Kettesben elbeszélgettünk ugyan, de újabb öt perc után kezdett érdekelni, mit csinál ennyi ideig a manus. Egy pár lépéssel arrébb lopóztunk hát, hogy mi rálássunk a műveletekre, de még éppen ne legyünk benne emberünk látómezejében.

A következő kép tárult a szemünk elé: a manus egyik csuklójára fekete aktatáska akasztva (nem a kemény változat, csak a sima gyönygyvászon), annak a teteje félig kicipzározva, ugyanebben a kezében egy darabka papír, azon két -egy vastagabb és egy vékonyabb- oszlopban számok. A másik kezével benyúl az aktatáska egyik külső zsebébe, kiveszi a bankkártyáját, berakja a gépbe, ránéz a papírra, bepötyögi a kódot, majd felvesz egy bizonyos összegű készpénzt, s csak úgy a'la natur bedobja az aktatáskába, a kártyával együtt. Majd újra benyúl a táska külső zsebébe, kivesz egy másik bankkártyát, és a mozdulatsor megsimétlődik. Aztán újra és újra...

Miután leesett állunkat alaphelyzetbe raktuk, kicsit hangosabban kezdtünk beszélgetni, hogy az illető vegye magát észre, mert mi mégiscsak sietnénk tovább, meg aztán féltettük az automata készpénztartalmát is, ami erősen megfogyatkozott minden egyes tranzakciónál. A taktika bevált, a manus hátratekintett, mi pedig kényszeredett mosollyal igyekeztünk a tudtára adni: -Igen, rád várunk már vagy negyed órája. A manus ugyanakkor egyáltalán nem jött zavarba, és ha nem is szíves örömest, de odaengedett minket a géphez. Ő pedig újra beállt a sor végére.
A papírfecnin lévő lista alapján legalább ötven különböző bankkártya és a hozzá tartozó biztonsági kód volt nála, és kötve hiszem, hogy mind az ő nevére szólt.
Abban viszont biztos vagyok, hogy életünk egyik legnagyobb ziccerjét hagytuk ki azzal, hogy kilépéskor nem fogtuk közre és vettük ki a kezéből az aktatáskát... Bocs, anyu, túl becsületesek vagyunk.